Ha eddig nem tettük meg, akkor most megtehetjük. A nyaralás – személyes tapasztalatom szerint – a legalkalmasabb ahhoz, hogy gyermekünkből olvasó, könyvtárlátogató, könyvszerető embert neveljünk. Bár első pillanatra nehéz elképzelni, hogy a fagylaltozós, biciklizős, Balaton-átúszós közegből hogyan lesz lelkes könyvrajongás, éppen az elképzelhetetlenség a dolog nyitja.

Egy fatornácos ház
A magam emlékeiből indulok ki. Engedtessék meg, hogy elmeséljem: számomra rendkívüli volt, amikor egyik balatoni nyaralásunk során először fedeztem föl a helyi könyvtárat. Ma azt mondanám szürreális élményként hatott rám az a vidéki kis könyvtár. Nem a könyvek sokasága, vagy a könyvkínálat változatossága, hiszen ilyet már láttam, könyvtárban is megfordultam addigi életem során egyszer-kétszer. Nem. Az élmény valószerűtlenségét a kontraszt okozta.
A révfülöpi könyvtár akkoriban egy régi villaépületben volt. Fatornácos, faragott oszlopokkal díszített, apácarácsos épületben. Csodáltam ezeket a házakat. A szőlőhegyet még nem parcellázták föl apró darabokra, s a legtöbb birtokon egy efféle villa állt. Néha bejutottam egyikbe-másikba, hiszen a gazdáktól bort, epret, sőt tejet és tojást is vásároltunk időnként. A legizgalmasabb persze az volt, amikor egy-egy romos épületet fedezhettem föl. A legizgalmasabb, egészen addig, amíg egyszer be nem léptem a könyvtárba. 
Kötelező irodalmat kellett olvasnom. Tíz éves lehettem. Apám biciklire ültetett és azt mondta: „Na, nyomás a könyvtárba. A héten sokat fog esni. Mi a fenét fogsz csinálni addig?” És én lekarikáztam az orvosi rendelő mellé, és beballagtam a helyi bibliotékába.

Egy barna köpeny
És akkor következett a csoda. Egy gyermek számára ugyanis a nyaralás mindent jelent, de a könyvtárat biztosan nem. A nyaralás az lángos és fagylaltevés, fürdés és horgászás, biciklizés és kirándulás… A nyaralás emberi környezetét pedig – legalábbis akkoriban Révfülöpön – egyik oldalon a helyi alkoholisták vidám kompániája adta, a másik oldalon a monokiniző keletnémet lányok. Tíz évesen mindkettő érdekes volt. És persze ott voltak a gyerekbanda tagjai, akikkel a romos épületeket kutattuk, akikkel az erdőt és a nádast fürkésztük, akikkel pecázni jártunk, akikkel békát fogtunk, akikkel halat sütöttünk. 
Vakáció idején az élet a nyaraló, a vízpart és az Ibolya cukrászda és tánc-terasz között zajlott, és ebben a mezítlábas, klottgatyás, félmeztelen világban úgy bukkant fel a könyvtár, mint valami különös, arisztokratikus, fennkölt és magasztos hely. A barna köpenyt viselő, szemüveges és nagyon is pedáns könyvtáros néni, küldetése tudatában, megvető fensőbbséggel tekintett mindenre, ami nyaralás… Ő is, és a könyvtár is távol állt mindattól, amit én a nyárról addig gondoltam, távol állt a vadregényes csavargásoktól, a vízben megvívott gumimatrac-csatáktól, a tele szájjal való röhögéstől, de még attól is nagyon-nagyon távol állt, amikor apám megbízásából valamilyen kerti munkát kellett végeznem.
A könyvtár mindezeken túl volt, mindezektől messze, mindezeknek tagadásaként jelent meg, egy furcsa, anakronisztikus, a nyári gyermekléttel szemben álló, hivatalos, már-már iskolához hasonlító helynek tetszett.

Kalandok és kamaszok
Persze akkoriban én már olvastam ezt, azt, mesét, képregényt, kalandregényt, de az, hogy vakáció idején könyvekkel fárasszam magam, nem tűnt ideális programnak. Az olvasást amolyan felnőttes időtöltésnek tartottam, úgy véltem, olyanoknak való, akik már nem tudnak fára mászni. Hiszen minden felnőtt olvasott körülöttem. Esténként apám kiült a teraszra, maga mellé készítette Lidi néni rettenetes borát, és elmerült valamelyik könyvében.
A könyvtáros néni szinte rám se pislantott a beiratkozás során. Egy forintot kért tőlem, ennyiért lehettem tagja a révfülöpi nagyközségi könyvtárnak. Aztán úgy nagyjából eligazított, merre keressem a könyvet, amiért jöttem, és magamra hagyott.  Hogy ő ezt szándékosan, sokat tapasztalt könyvtári rutinjával tette, vagy csak így esett, nem tudhatom, de az tény, hogy egy-két órás nézelődés, lapozgatás, böngészgetés után vagy egy tucat könyvvel tértem vissza a kiszolgálópulthoz. Hiszen miközben a feladott olvasmányt kerestem, ezen is azon is megakadt a szemem: kalózok, indiánok, idegenlégiósok, afrikai vadászatok, mélytengeri szörnyek, emberevő oroszlánok… Lenyűgöző gazdagsága állt előttem a fantasztikus kalandoknak. Olyan kalandoknak, amikhez a révfülöpi gyermekbanda egyetlen élménye sem volt hasonlítható.
Azon a nyáron történt meg először, hogy nem pusztán az utánzás, de az őszinte öröm ültetett le apám mellé az esti teraszra, hogy kiolvassam a beszerzett könyveket. És bár azóta apám a szőlőhegy oldalába költözött, ahol örök borokat töltöget neki Vince, Orbán meg a borivás összes szentje és mártírja, számomra a nyaralás és az éjjeli olvasás elválaszthatatlanok. Amikor a gyerekek már elcsendesedtek, amikor barátaink utolsó ultiját is sikerült elfogni, amikor a szomszédban is belefáradtak már abba, hogy Honvéd áll a Hargitán, akkor magam mellé veszem Gelencsér Zoltán kesernyés rizlingjét, és valamelyik nagy klasszikus hatalmas kötetét.
Olvasóvá válásomban óriási szerepe volt annak a hajdani révfülöpi könyvtárnak.  Gyanítom, hogy a könyvtár, a nyaralóhely könyvtára ma is épp ilyen egy tízéves forma srácnak: titkokkal teli idegenség, földön kívüli létforma, a hétköznapi valóság misztikus tagadása. Másfelől azonban a kaland kibővítése, egy mesékkel, csodákkal, álmokkal teli, soha nem tapasztalt világ felbukkanása. Talán a mai kamaszokat is magával ragadja.