Akadnak emberek, akikkel olyan üdítő beszélgetni, mint a szellemtörténet nagyjainak esszéit olvasni. Tudás, lelemény, gondolat hömpölyög át ezeken a beszélgetéseken. Akkor is, sőt, annál inkább, ha nem mindenben értenek egyet a társalkodók. Kevés ilyen beszélgetőpartner akad, de Sári László mindenképpen közéjük tartozik. Úgy tűnik, a tibetológus, író, műfordító élőszóban is éppen olyan bölcs és gondolkodásra sarkalló, mint könyveiben.
Tisztázzuk tehát elsőbben is azt, hogy mi szükségünk van a filozófiára, hiszen Sári László köteteit nem lehet úgy olvasni, hogy közben időnként el ne gondolkoznánk: mi végre mindez…  

– Igen, szeretem a köztes műfajokat. Igyekszem úgy írni, hogy a bölcselet, a kultúrtörténet és a megérintő mese egyszerre jelenjenek meg könyveimben. Azt vallom, semmi nem ér semmit filozófia nélkül. Ha nincs cselekedeteink mögött gondolat, hogy eligazítson a világban, akkor nem tudom, merre induljak el, akkor nem tudom, mi a dolgom, hol ide, hol oda kapok. Ezek a könyvek akkor is valamiféle életvezetési útmutatók, ha meséket, vagy éppen kultúrtörténeti érdekességeket gyűjtök össze bennük. Hiszen olyan könnyű eltévedni ebben a sokféle mai világban…
– Azt hiszem, éppen ezért annyira élvezetesek ezek a könyvek. De, az mindenképpen magyarázatra szorul, miért éppen a keleti bölcselet lehet a mi útmutatónk. Hiszen – Arisztotelésztől Lyotardig – egészen kiforrott filozófiát hozott létre a Nyugat.
– Én azt hiszem, a nyugati hős zsákutcába jutott. Mindent tudunk az anyagról, képesek vagyunk lenyűgöző technikai csodákat létrehozni, de az anyag alakítgatása valójában nem járul hozzá az élet minőségi javításához. Miért kellene azt gondolnunk, hogy a keleti ember, vagy akár a civilizációs vívmányok nélkül élő ember kevésbé lenne boldog, mint az, aki autóval jár, számítógépen olvas híreket és okostelefont hordoz a zsebében?  Ezek a tárgyak – bármilyen furfangos készülések – emberi minőségünkhöz semmit nem tesznek hozzá…
– De, hát azért… Hogy is mondja Szerb Antal: nem csupán patkánymérget lehet készíteni okos kémiai képletekből…
– Persze, de ez a szemlélet, az utóbbi évszázadokban egyre inkább háttérbe szorult Európában. A homo sapiens, a gondolkodó ember helyét elfoglalta a homo faber, homo kreator,  a teremtő, szerkesztő, ügyeskedő ember. Miközben mindarról egyre inkább megfeledkezik, ami az anyagi világon kívül, a fizikán túl található.
– Azért én találkozom ilyen könyvekkel, szerzőkkel, gondolkodókkal… 
– Az lehet, de ezek a találkozások nem részei a hétköznapjainak. A filozófiai gondolkodás szűk dolgozószobákba zárkózott, elitek, szakmai csoportok párbeszéde lett. Olyan diskurzus, amibe laikusok nem szólhatnak bele, akkor sem, ha komoly munkával esetleg megértik, miről folyik a vita. Az ilyen gondolkodás azonban nem vezet sehova, nem ad semmit az embereknek, nem teszi szebbé, értelmesebbé a napjaikat. A többségnek nem marad más, mint az emberi lényegtől gyakorlatilag független technikai csodák élvezete. Ráadásul azt is tudjuk, hogy ez a mi technikánk lassan felemészti az erőforrásainkat…
– No igen, de azt azért nem árt észrevenni, hogy a mi civilizációnk a szabadsággal ajándékozza meg az embereket: a tudás, az utazás, a kapcsolatteremtés szabadságával…
– Szabadság? Hadd idézzek pár sor Goethe Faustjából, amelyben  a sokat idézett mondat szerint  szabad nép építi szabad honát:
FAUST (kilépve a palotából, a kapuszárny mentén előretapogatózik, mert már megvakult)
Mily gyönyör az ásócsörömpölés!
Kik parancsomra itt nyüzsögnek,
Megbékítik önmagával a földet,
Határt szabnak az árnak, és
A tengert béklyóba verik.
…            Felügyelő!
…            Tüstént keríts
Ezer és ezer munkást akármiképpen,
Buzdíts szép szóval és keményen,
Fizess, kecsegtess, kényszeríts!
Új híradást tőled naponta várok:
Mennyit haladt, mit ásatunk, az árok.
MEFISZTÓ (halkan)
Ha jól hallottam én a hírt,
Nem árkot ásnak itt, de sírt.
– Hmm… Erőteljes pesszimizmus kell ahhoz, hogy a nyugati világ eredményeit sírásáshoz hasonlítsuk.
– Pedig ma már jól látszik, hogy öngyilkos civilizációt teremtettünk. Citius, altius, fortius, gyorsabban, magasabbra, erősebben.  És mire eljutottunk a leggyorsabbhoz, legerősebbhez, a legmagasabbhoz, kiderült, hogy nincs semmi értelme a nagy igyekezetnek. Az európai kultúra az individuális önmegvalósításra tette fel létét. Most meg ott állunk önmegvalósítva és nincs semmi. 
– Mire kellett volna, vagy inkább úgy kérdezem: mire kellene figyelnünk?
– Európában csak nagyon ritkán merül föl az a kérdés, hogy miképpen kapcsolódhat az egyén a körülötte lévő világhoz, emberekhez. Mi uralni akarjuk a környezetünket. És nagyon nehezen látjuk be, hogy ha magamhoz idomítom a világot, akkor egy torz világ tekint vissza rám.
– Ázsiában felteszik ezt a kérdést? 
– Sőt, a régi Ázsiában ez volt az egyetlen kérdés: Mi az ember dolga magával, a másikkal, a világgal? Ők soha nem azt kutatták, hogyan lehetne egy új rendszert, egy másik struktúrát, újszerű elosztási viszonyokat, vagy – tudom is én – korszerű technikát létrehozni, hanem az érdekelte őket, miképpen lehetne harmonikus együttműködést kialakítani a meglévő rendszer szereplői között. Marco Polo egyik bejegyzésében azon csodálkozik, hogy Kínában nem látott rossz házasságot… 
– Mindazonáltal a hírekben, elemzésekben azt olvashatjuk, hogy az ázsiaiak is ugyanolyan boldogtalanok, mint az európaiak, vagy még boldogtalanabbak. Az emberi kapcsolatok kihűltek, elvesztek, a fiatalok már ismerkedni sem akarnak, nem, hogy azon fáradoznának, miképpen tudnának harmóniát csempészni emberi kapcsolataikba. 
– Igen, mert az utóbbi évszázadban a nyugatias gondolkodásmód is teret hódított ott is. Bizonyos fokig kényszer hajtotta a Keletet, amikor áttért a nyugati módira. Az ópiumháborúk megmutatták Kínának, Mattew C. Perry admirális ágyúnaszádjai pedig kellő nyomatékkal tudatosították Japán számára: az európai technikai civilizáció előbb-utóbb felfalja őket, ha nem tudják megvédeni magukat.
– Miben áll a nyugati és a keleti gondolkodás különbsége? Miről mondott le Kelet a gyors fejlődésre kacsintgatva?
– Arisztotelész óta a helyes és a helytelen, a jó és a rossz, az igaz és a hamis kettőssége határozza meg a nyugati logikát. A kizárt harmadik elve azonban Keleten ismeretlen. Ott a köztes harmadik elve érvényesül. A régi ázsiai gondolkodás modális, többértelmű, megengedő. A nyugati logika akármekkora gólemet fel tud építeni, a keletiek azonban régen ezt nem tartották valami nagy dolognak. Ők is felmutathattak számtalan technikai eredményt, ám a gondolkodásuk középpontjában nem az állt, hogy miképpen lehet egy célracionális logikai rendszer segítségével eljutni a kéntől és a faszéntől a puskaporig, hanem az, hogy miképpen lehet teljessé tenni az emberi életet. És ennek a módja – ők legalább is úgy tartották – nem a logika, hanem a tűnődés, a többértelműség, a mély emberi tartalmak, és a minőségi emberi kapcsolatok felfedezése. 
– Bensőséges, szerethető egy ilyen világkép, de kicsit parttalannak tűnik. Soha nem tudhatom, hogy jó úton járok-e tűnődéseim során. Az embert olyan könnyen elcsábítja egy-egy okos gondolat. Ahogyan Hans Castorp hol Settembrini, hol Naphta igazát vallja… Az efféle elmélkedésnek nincs próbája, nincs visszajelzése, nincs eredménye.
– Hacsak nem ebből származik az élet minősége. És azt, hogy jól, emberhez méltóan, tartalmasan élek, mindig tudhatom. Ha másból nem, tudhatom abból, ahogyan a környezetem reagál létezésemre. Ezért volt olyan fontos a régi ázsiaiaknak az, hogy rendben tartsák emberi viszonyaikat. Úgy gondolták, ha a kapcsolatuk a többi emberrel kiegyensúlyozott, ha a világhoz való viszonyuk harmonikus, akkor az egyén is rendben kell, hogy legyen. Olyan szemlélet ez, amelyben az egyén magát igazítja hozzá a világhoz, s így harmóniában élhet vele. Hadd idézzem Li Taj-po egyik versét. Úgy érthetőbb lesz a régi ázsiai gondolkodás:
Madárraj rebben, árva felhő megy,
Nem unjuk nézni egymást – én és a hegy.

Sári László a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon (Millenáris rendezvényközpont, Kis Rókus utca 16-20), április 25-én, péntekeken, 14 órától, a Könyvtárellátó pavilonjánál dedikálja megjelent könyveit.