Ön is gyűlöli az emberiséget? Íme egy könyv, amely száz százalékosan kiszolgálja ellenszenvét. Adrian Tchaikovsky egyébként igen-igen izgalmas, ötletes és fordulatos scifije, Az ​idő gyermekei megmutatja, milyen sorsot érdemel elfajzott fajunk. S, hogy mi lesz a hatalmas evolúciós kaland vége, ha az emberiség pályája megfeneklik? Miféle értelem ad értelmet a világnak, ha nem az emberi elme? Nem fog-e végzetesen hiányozni a szellem, a létből, ha a mi fajunk eltűnik belőle? Nos, ezekre a kérdésre Eötvös Gábor halhatatlan bohóctréfájának visszatérő mondatával felel Tchaikovsky: Van máááááásik!

Nyolc szemű utódok

Nem csak Adrian Tchaikovskynak jutott eszébe, hogy teremtés ide-evolúció oda, lehet, hogy újra kellene kezdeni az egészet egy másik állatfajjal… A brit szerző azonban hosszan és szellemesen ki is dolgozza az ötletet, remek kis törzsfejlődést kanyarítva az új faj köré, s persze jól megrajzolt hanyatlástörténetet szerkesztve a kihalás felé száguldó emberiség történetéből. 

A mese szerint az emberiség – persze még fénykorában – terraformálás alá von néhány exobolygót szerte a galaxisban, s hogy a majdan érkező telepeseket némi értelem fogadja az új hazában, kiválasztanak egy fajt, amelynek evolúcióját némiképp felgyorsítják. Szerzőnk így foglalja össze a csodás eljárást: „A majmok használata teljesen értelemszerű, természetes első lépésnek tűnt egy új intelligens faj kitenyésztéséhez. Mindenki szerint elég közel álltak az emberiséghez ahhoz, hogy megértsék egymást, mégis elég távol attól, hogy önállóan fejlődhessenek, pontosan ezzel váltak a kísérlet méltó alanyaivá. De miért nem nézhetett a szemükbe? Most már látja őket. Belenézhet a szemükbe. Mind a nyolcba.”

Nos, igen. Nem lövöm le a slusszpoént, ha elárulom: a félrecsúszott terraformálás nyertesei a pókok. Akik aztán arachno-formálják az emberiség maradékát… 

Mizantróp zseni

Tchaikovsky egyébként zseniális szerző. Vastag köteteket ír, mégis szinte letehetetlen minden műve. Az idő gyermekei például 612 oldal és állítólag szerzőnk éppen a folytatáson dolgozik… Annak idején zoológiát és pszichológiát tanult a Readingi Egyetemen, ami meg is látszik könyvein. Némelyik műve tényleg olyan, mint egy kalandba csomagolt tudományos esszé: értekezés az emberi természetről vagy éppen a természet egyes titkairól. Az emberi civilizációval kapcsolatos kételyei azonban nem csak Az idő gyermekei-ben jelennek meg. A Shadows of the Apt (kb. A Fogékonyak árnyai) fantazy-sorozatával kapcsolatban egy interjúban azt hangsúlyozta, fontosnak tartotta, hogy a tudományt véletlenül se mutassa be úgy, mintha jobb volna a mágiánál. „Ez egy másik kulcsfontosságú elem: a mágia-technológia megosztottság egy olyan fogalompár, amely itt-ott felbukkan a fantasyben, de általában az egyik oldal jó (többnyire mágia), a másik (piszkos, szennyező technológia) pedig rossz.” Majd hozzá tette, hogy végül is olyan ábrázolásra törekedett, amelyben „mindkettő ugyanolyan rossz, mint az emberek, akik használják őket…” Ugyanakkor szerzőnkért sokan rajonganak: hatalmas példányszámban fogynak könyvei, díjakkal jutalmazzák, Az idő Gyermekei például 2016-ban elnyerte a 30. Arthur C. Clarke-díjat. 

A fajirtó faj

Jobb, ha részleteket nem árulok el a kötetből, hátha kedvet kapnak az elolvasásához. Ám azt érdemes elmondani, hogy Tchaikovsky remekül építi föl történetét. A regény végére – ahol persze végső összecsapásban ütközik össze a régi és az új értelem – az olvasó maga sem tudja, hogy az embereknek szurkoljon, vagy az ízeltlábúaknak. A végkifejlet pedig ötletes, csavaros, váratlan. 

Kár, hogy menet közben a brit szerző a kor divathullámain lovagolva tesz néhány woke-hangulatú kitérőt: teljes konfliktusíveket szentel a nemek közi egyenlőség, illetve egyenlőtlenség kérdésének, a környezetszennyezés témájának, no meg persze a fő konfliktusívnek, az emberiség végzetes, ön- és közveszélyes agresszivitásának. Elhangzik például ez a mondat: „Emberek vagyunk, Holsten. A fajirtáshoz értünk a legjobban.” (Holsten az egyik főszereplő.) Egyszóval kiderül a regényből, hogy mi emberek rosszak, gonoszak, kíméletlenek vagyunk, megérett fajunk a pusztulásra. 

Persze, felfogom én, hogy az elbeszélést szívesen értelmezi úgy a gyanútlan olvasó, hogy szerzőnkből nem az öngyűlölet beszél, hanem a bíráló szó, értem én a kritikát, csak nem szeretem. Különösen nem szeretem az olyan kritikát, amely nem egyes viselkedés-elemekre mutat rá javítandóként, hanem a teljes emberi létre. Mihez kezdhetünk azzal az állítással, hogy az ember rossz? Változzunk pókokká? 

Adrian Tchaikovsky: Az idő gyermekei, 1016, Fumax kiadó