A láthatatlan hős
A közelmúltban a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontban mutatták be a Manó Könyvek sorozatában megjelent Láthatatlan hős című ifjúsági regényt, mely az 1944-45-ben Giorgio Perlasca által megmentett budapesti gyerekek szemszögéből ábrázolja az olasz férfi embermentő tevékenységét. A rendezvény díszvendégeként a kötet hősének fia, Franco Perlasca is szót kapott. Őt kértük, hogy beszéljen édesapja igencsak titokzatos történetéről
Egy magyar asszony
– Előttem harminchárom éven át ismeretlenek voltak édesapám II. világháborús cselekedetei. 1987-ben történt valami: betoppant hozzánk Padovában egy magyar asszony, Láng Éva. Célja az volt, hogy sok év után felvegye a kapcsolatot édesapámmal, aki évtizedekkel korábban megmentette az életét. Ez az epizód számomra nagyon megindító volt, és fontossá lett. Emlékszem, mikor megérkezett apám házába, már nagyon meghatódott, de én még nem sejtettem az okát. Aztán elkezdtek beszélgetni, s kezdtem megérteni, miért: apám megmentette ennek az embernek az életét, s nemcsak az övét, hanem még sokakét. A végén történt egy jelentéktelennek tűnő, de fontos epizód, amely még most is meghatódottsággal tölt el: a vendég egy sor ajándékot hozott. A legfontosabb ezek között három tárgy volt. Egy kávéscsésze, egy kiskanál és egy kis medál. Tárgyak, melyeket a Láng család a II. világháború katasztrófája közepette is megmentett, ezeket akarta apámnak emlékül adni. Apám először nem akarta elfogadni ezeket, mondván: „Asszonyom, ezeket Önnek kell magánál tartania, s a megfelelő pillanatban gyermekeinek átadni, akik majd unokáinak fogják továbbadni.” Ekkor az asszonyból a következő mondat szakadt ki, amitől azóta is elérzékenyülök: „Perlasca úr, Önnek kell ezeket megtartani, mert Ön nélkül nekünk nem lettek volna sem gyermekeink, sem unokáink…” Ez a mondat értette meg velem apám emberi nagyságát, de azt a tragédiát is, ami azokban az időkben megtörtént.
– Tudjuk, hogy abban a katasztrofális időszakban Perlasca rendszeresen járt a vatikáni nunciatúrára. Egy ízben meg is gyónta „hazugságait”. Hogyan történt az, amikor úgymond, a fiainak „gyónta meg” cselekedeteit?
– Apám története egy sor hazugsággal volt övezve. Az egyetlen, vagy legalábbis a nagyon kevesek egyike, Monsignor Angelo Rotta volt, aki tudta az igazságot Perlascáról, hogy tudniillik nem is spanyol és nem diplomata. Rotta itt, Budapesten szolgált apostoli nunciusként 1944-45-ben. Karácsony előestéjén apám elment meggyónni az igazságot, de legfőképpen azért, hogyha netán történne vele valami, a nuncius értesíthesse az Olaszországban élő családját. Ebben az időszakban Triesztben élt, néhány éve már házasként. Aztán visszatérve hazájába nem mondott többet erről semmit, még nekem, egyetlen fiának sem. Én csak 1987-ben jöttem rá, amikor elkísértem apámat arra a bizonyos első találkozásra Láng asszonnyal. Aztán lassacskán, a megdöbbenés első pillanatai után, elkezdett mesélni néhány epizódot a teljes történetéből.
Mindig csak a kötelességét teljesítette
– Mi motiválta, hogy ne beszéljen ezekről?
– Összetett okai voltak ennek. Egy kicsit azért, mert Olaszországban is igyekeztek elfeledni, ami történt. Egy ország, mely éppen hogy kilábalt a háborúból, mely lerombolta, előre akar nézni. De legfőképpen azért, mert igen keveset beszéltek a Holokauszt eseményeiről. A korábbi évtizedek során alig, most viszont sok szó esik róluk. Ugyanaz történt nálunk is, Olaszországban, mint másutt. 1938-ban nálunk is megjelentek az első faji törvények, majd 1943. szeptember 8-a után a diszkriminációból átléptünk az üldözések fázisába. A kis olasz zsidó közösségből, mely a teljes negyvenmilliós lakossághoz képest elenyésző létszámú volt, mintegy negyvenezer főt számlált, nyolc ezer ember vesztette életét Olaszországban, vagy a megsemmisítő táborokban. Ahogy véget ért a háború Olaszországban, bekövetkezett az amnesztia. Amnesztia, mely ráhelyezte a mindegyik oldal által elkövetett bűnökre a kripta súlyos kövét. Aztán ott voltak a nemzetközi megfontolások is, mert a Magyarországon megmenekülőknek negyven évig nem volt módjukban hallatni hangjukat. Európa két részre volt osztva, amint ezt a Berlini Fal szimbolizálta. Emellett voltak a személyes okok is Giorgio Perlasca esetében. Hangsúlyoznom kell, hogy ő mindig pátoszmentesen visszafogott volt. Aki mindig csak a kötelességét teljesítette. Annak számára, aki csak a kötelességét teszi, nem jár feltétlenül jutalom, vagy valamilyen előny abból, amit tett. Ez az a motiváció, ami szerintem neki személyesen a legfontosabb volt valamennyi közt. Emiatt aztán soha nem igyekezett elmondani ezt a történetet, vagy eladni valamiért cserébe. Ha nem lett volna Láng asszony és más magyar nők, akik negyven év eltelte után elkezdték keresni őt, a története is a semmibe veszett volna, ahogyan véleményem szerint sok más történettel, sok más igaz emberrel megesett, akiknek nem volt olyan szerencséjük, hogy egy Láng asszony keresse őket.
Ezek mind igaz történetek
– Ön bizonyára már olvasta a róla szóló, és most magyarul is megjelent ifjúsági regényt.
– Igen, elolvastam, igaz, olaszul. Annál is inkább, mert két barátunk írta: Luca Cognolato és Silvia Del Francia. Giorgio Perlascáról jónéhány könyv jelent már meg, de ezek egytől-egyig történelmi munkák voltak. Meglehetősen bonyolult egy olyan nézőpont kiválasztása, mely kevésbé súlyos és szűkös. Mi egy regényformában gondolkodtunk, és fiatal gyerekek számára akartuk megjelentetni a történetet, hogy közelebb érezzék magukhoz azt a korszakot és érdeklődőbbek legyenek iránta. Ha ez a könyv valakinek felkelti az érdeklődését, kiválthatja ezt a továbbiak iránt is: valami másfajta dolgot olvasni, több történelmi művet is. Szerintem ez nagyon fontos: ezek mind igaz történetek. Évekkel ezelőtt összegyűjtöttük az akkori gyerekek írásait, akik azokban a védett házakban élték meg a tapasztalataikat. Mintegy húsz ilyen történetünk volt. Ezeket aztán átadtuk a két szerzőnek, hogy kiindulópontul szolgáljanak, hogy megteremtsék a korszak atmoszféráját, s hogy megérthessék, mi is zajlott le a védett házakban. Egy kicsit megváltoztatták a neveket, az eseményeket kissé regényesítették, de maga a történet mindenképpen igaz, nincs semmi kitalált dolog benne, hacsak nem néhány név, meg egy-egy kicsi epizód.
– Ez a könyv egy igen sajátságos és érdekes kalandot mesél el. Milyen sikere van Olaszországban ennek a regények?
– Olaszországban is csak nemrégen jelent meg, mintegy hét-nyolc hónapja kapható. Amikor sok helyre meghívnak, főleg iskolákba. Merem mondani, hogy igen jól terjed, azért is, mert ez nem egy olyan könyv, amely egy-két hónap alatt kifutja magát, mondhatni, ez egy „long seller”, melyet még éveken át fognak keresni. Annál is inkább, mert ez a regény nem rajzolja át azt a pillanatot, ami megtörtént, hanem a történelem egy részletét úgy mutatja föl, hogy az most is aktualizálható.
– Önnek személyesen ez igen súlyos, ugyanakkor magával ragadó öröksége lehet. Súlyosabb egy szimplán „szörnyű” történetnél. Hogyan lehet jól kezelni ezt az „örökséget”?
– Nem egyszerű. Tudatában vagyok, hogy miért vagyok ma itt, ezen a helyen. De engem Francónak hívnak; aki miatt itt vagyok, az nem én vagyok. Csupán azért vagyok itt, hogy közvetíttetni tudjam a hangját Giorgio Perlascának, és példájának, amit ránk hagyott. Sok évvel ezelőtt ez talán egy pillanatra nyomasztott volna, ma már nincs így.
– A Perlasca név legendássá vált?
– Merem mondani, hogy igen. 2002-ben készült egy nagyon szép film Perlascáról. Az egyik producere magyar volt: Sipos Áron Budapestről. Ez a film hozzásegített ahhoz, hogy az olaszok megismerhessék Giorgio Perlasca tevékenységét. Felfedezhették általa, milyen büszkének lenni arra, hogy olaszok vagyunk. Különösen úgy, hogy abban az adott időben a nemzeti büszkeség nem épp a legfelemelőbb korszakát élte. Ez biztosan nagyon tetszett volna apámnak is, aki semmit úgy nem szeretett, mint a hazáját.
Egy magyar asszony
– Előttem harminchárom éven át ismeretlenek voltak édesapám II. világháborús cselekedetei. 1987-ben történt valami: betoppant hozzánk Padovában egy magyar asszony, Láng Éva. Célja az volt, hogy sok év után felvegye a kapcsolatot édesapámmal, aki évtizedekkel korábban megmentette az életét. Ez az epizód számomra nagyon megindító volt, és fontossá lett. Emlékszem, mikor megérkezett apám házába, már nagyon meghatódott, de én még nem sejtettem az okát. Aztán elkezdtek beszélgetni, s kezdtem megérteni, miért: apám megmentette ennek az embernek az életét, s nemcsak az övét, hanem még sokakét. A végén történt egy jelentéktelennek tűnő, de fontos epizód, amely még most is meghatódottsággal tölt el: a vendég egy sor ajándékot hozott. A legfontosabb ezek között három tárgy volt. Egy kávéscsésze, egy kiskanál és egy kis medál. Tárgyak, melyeket a Láng család a II. világháború katasztrófája közepette is megmentett, ezeket akarta apámnak emlékül adni. Apám először nem akarta elfogadni ezeket, mondván: „Asszonyom, ezeket Önnek kell magánál tartania, s a megfelelő pillanatban gyermekeinek átadni, akik majd unokáinak fogják továbbadni.” Ekkor az asszonyból a következő mondat szakadt ki, amitől azóta is elérzékenyülök: „Perlasca úr, Önnek kell ezeket megtartani, mert Ön nélkül nekünk nem lettek volna sem gyermekeink, sem unokáink…” Ez a mondat értette meg velem apám emberi nagyságát, de azt a tragédiát is, ami azokban az időkben megtörtént.
– Tudjuk, hogy abban a katasztrofális időszakban Perlasca rendszeresen járt a vatikáni nunciatúrára. Egy ízben meg is gyónta „hazugságait”. Hogyan történt az, amikor úgymond, a fiainak „gyónta meg” cselekedeteit?
– Apám története egy sor hazugsággal volt övezve. Az egyetlen, vagy legalábbis a nagyon kevesek egyike, Monsignor Angelo Rotta volt, aki tudta az igazságot Perlascáról, hogy tudniillik nem is spanyol és nem diplomata. Rotta itt, Budapesten szolgált apostoli nunciusként 1944-45-ben. Karácsony előestéjén apám elment meggyónni az igazságot, de legfőképpen azért, hogyha netán történne vele valami, a nuncius értesíthesse az Olaszországban élő családját. Ebben az időszakban Triesztben élt, néhány éve már házasként. Aztán visszatérve hazájába nem mondott többet erről semmit, még nekem, egyetlen fiának sem. Én csak 1987-ben jöttem rá, amikor elkísértem apámat arra a bizonyos első találkozásra Láng asszonnyal. Aztán lassacskán, a megdöbbenés első pillanatai után, elkezdett mesélni néhány epizódot a teljes történetéből.
Mindig csak a kötelességét teljesítette
– Mi motiválta, hogy ne beszéljen ezekről?
– Összetett okai voltak ennek. Egy kicsit azért, mert Olaszországban is igyekeztek elfeledni, ami történt. Egy ország, mely éppen hogy kilábalt a háborúból, mely lerombolta, előre akar nézni. De legfőképpen azért, mert igen keveset beszéltek a Holokauszt eseményeiről. A korábbi évtizedek során alig, most viszont sok szó esik róluk. Ugyanaz történt nálunk is, Olaszországban, mint másutt. 1938-ban nálunk is megjelentek az első faji törvények, majd 1943. szeptember 8-a után a diszkriminációból átléptünk az üldözések fázisába. A kis olasz zsidó közösségből, mely a teljes negyvenmilliós lakossághoz képest elenyésző létszámú volt, mintegy negyvenezer főt számlált, nyolc ezer ember vesztette életét Olaszországban, vagy a megsemmisítő táborokban. Ahogy véget ért a háború Olaszországban, bekövetkezett az amnesztia. Amnesztia, mely ráhelyezte a mindegyik oldal által elkövetett bűnökre a kripta súlyos kövét. Aztán ott voltak a nemzetközi megfontolások is, mert a Magyarországon megmenekülőknek negyven évig nem volt módjukban hallatni hangjukat. Európa két részre volt osztva, amint ezt a Berlini Fal szimbolizálta. Emellett voltak a személyes okok is Giorgio Perlasca esetében. Hangsúlyoznom kell, hogy ő mindig pátoszmentesen visszafogott volt. Aki mindig csak a kötelességét teljesítette. Annak számára, aki csak a kötelességét teszi, nem jár feltétlenül jutalom, vagy valamilyen előny abból, amit tett. Ez az a motiváció, ami szerintem neki személyesen a legfontosabb volt valamennyi közt. Emiatt aztán soha nem igyekezett elmondani ezt a történetet, vagy eladni valamiért cserébe. Ha nem lett volna Láng asszony és más magyar nők, akik negyven év eltelte után elkezdték keresni őt, a története is a semmibe veszett volna, ahogyan véleményem szerint sok más történettel, sok más igaz emberrel megesett, akiknek nem volt olyan szerencséjük, hogy egy Láng asszony keresse őket.
Ezek mind igaz történetek
– Ön bizonyára már olvasta a róla szóló, és most magyarul is megjelent ifjúsági regényt.
– Igen, elolvastam, igaz, olaszul. Annál is inkább, mert két barátunk írta: Luca Cognolato és Silvia Del Francia. Giorgio Perlascáról jónéhány könyv jelent már meg, de ezek egytől-egyig történelmi munkák voltak. Meglehetősen bonyolult egy olyan nézőpont kiválasztása, mely kevésbé súlyos és szűkös. Mi egy regényformában gondolkodtunk, és fiatal gyerekek számára akartuk megjelentetni a történetet, hogy közelebb érezzék magukhoz azt a korszakot és érdeklődőbbek legyenek iránta. Ha ez a könyv valakinek felkelti az érdeklődését, kiválthatja ezt a továbbiak iránt is: valami másfajta dolgot olvasni, több történelmi művet is. Szerintem ez nagyon fontos: ezek mind igaz történetek. Évekkel ezelőtt összegyűjtöttük az akkori gyerekek írásait, akik azokban a védett házakban élték meg a tapasztalataikat. Mintegy húsz ilyen történetünk volt. Ezeket aztán átadtuk a két szerzőnek, hogy kiindulópontul szolgáljanak, hogy megteremtsék a korszak atmoszféráját, s hogy megérthessék, mi is zajlott le a védett házakban. Egy kicsit megváltoztatták a neveket, az eseményeket kissé regényesítették, de maga a történet mindenképpen igaz, nincs semmi kitalált dolog benne, hacsak nem néhány név, meg egy-egy kicsi epizód.
– Ez a könyv egy igen sajátságos és érdekes kalandot mesél el. Milyen sikere van Olaszországban ennek a regények?
– Olaszországban is csak nemrégen jelent meg, mintegy hét-nyolc hónapja kapható. Amikor sok helyre meghívnak, főleg iskolákba. Merem mondani, hogy igen jól terjed, azért is, mert ez nem egy olyan könyv, amely egy-két hónap alatt kifutja magát, mondhatni, ez egy „long seller”, melyet még éveken át fognak keresni. Annál is inkább, mert ez a regény nem rajzolja át azt a pillanatot, ami megtörtént, hanem a történelem egy részletét úgy mutatja föl, hogy az most is aktualizálható.
– Önnek személyesen ez igen súlyos, ugyanakkor magával ragadó öröksége lehet. Súlyosabb egy szimplán „szörnyű” történetnél. Hogyan lehet jól kezelni ezt az „örökséget”?
– Nem egyszerű. Tudatában vagyok, hogy miért vagyok ma itt, ezen a helyen. De engem Francónak hívnak; aki miatt itt vagyok, az nem én vagyok. Csupán azért vagyok itt, hogy közvetíttetni tudjam a hangját Giorgio Perlascának, és példájának, amit ránk hagyott. Sok évvel ezelőtt ez talán egy pillanatra nyomasztott volna, ma már nincs így.
– A Perlasca név legendássá vált?
– Merem mondani, hogy igen. 2002-ben készült egy nagyon szép film Perlascáról. Az egyik producere magyar volt: Sipos Áron Budapestről. Ez a film hozzásegített ahhoz, hogy az olaszok megismerhessék Giorgio Perlasca tevékenységét. Felfedezhették általa, milyen büszkének lenni arra, hogy olaszok vagyunk. Különösen úgy, hogy abban az adott időben a nemzeti büszkeség nem épp a legfelemelőbb korszakát élte. Ez biztosan nagyon tetszett volna apámnak is, aki semmit úgy nem szeretett, mint a hazáját.
Egypercesek
Magyarország fotóalbuma
A Magyarország 365 fotópályázat képeiből készült könyvet mutattak be Budapesten
Nem átok a Kárpátok
Egy tükör, melybe nem biztos, hogy akarunk, de érdemes belenézni
Kösd össze a várost a saját történeteddel!
Hetedik alkalommal újra itt a városi elbeszélés-pályázata, az Álljon meg egy novellára!