Ha megkérdeznék a 90-es évek elejének lázadó gyermekeit, hogy akkoriban mi volt a legnagyobb könyvsiker, akkor – legalábbis Magyarországon – biztos nem Elizabeth Wurtzel Prozac-ország című regényét említik. Na, ja, akkoriban Douglas Adams könyvei, a Ponyvaregény „könyvesített” változata és efféle hóbortok mentek. Pedig a Prozac-ország egy igazi rock and roll könyv, nézzük kellő alapot adhat-e manapság egy kis rebellióra?

És, hogy mitől rock and roll egy könyv, mely végül is egy depressziós lányról szól? Nos, a kérdésben már ott is a válasz: Amerika és a világ többi része is imádja az ilyet, és Miss Wurtzel bizony kereken húsz éves volt, amikor megírta a Prozac-országot. Az irodalomtörténeti örökség szálai, a gyökerek egészen a 60-as, 70-es évek két klasszisáig nyúlnak vissza, amikor is a legendás Sylia Plath (ő volt a legkorrektebb, hiszen Üvegbúra című könyve megjelenése előtt öngyilkos lett) és William Styron (a Sophie’s Choice szerzője) megalkották a „depresszió-irodalom” alapjainak számító regényeket. Elizabeth Wurtzel az új generációk hangján és az új pszichiátriai kezelések dömpingszerű kavalkádja okán szól és meséli el pokolbéli víg napjait, ahogy a kiadói ajánlóban olvashatjuk: vadul, kitárulkozva mesél viszonyairól, melyek szüleihez, a világhoz, valamint elképesztően ötletes és bizarr szerelmeit jellemezték.  A kötet valójában egy szenvedélyes kritika egy szétdrogozott elméjű világról, de, hogy olvasóinkat is meglegyintse a wurtzeli mélabú, íme, egy zsibbadt, kásás rövid elmemonológ:
„Nem számít hány év telt el közben, mennyi terápiában volt részem, mennyire igyekszem elsajátítani, a megfelelő arányérzéket, amely állítólag minden régmúlt rosszat megfelelő távlatba helyez és letompít, nem számít, hogy mennyire igyekszem eljutni abba a boldog állapotba, amelyben az ember összegzi mindazt, amit megtanult, és elnyeri a belső békéjét. Nem számít hány év múlt el közben, mert az emlékeim még most is határozottak és elevenek, senki nem tudja elképzelni, hogy mennyire, és nem kell ahhoz pszichiáter, hogy megtudjam, hogy ezek az emlékek az őrületbe kergetnek. A tudattalanom nem temette el az emlékeimet, a fölöttes-énem nem fojtotta el őket. A gondolataim előterében és központjában vannak, még most, ebben a pillanatban is.”