Talán azzal kellene kezdenem ezt a cikket, hogy őszintén bevallom, nem vagyok a klasszikus angol irodalom szakértője. Feltehetően a nevesebb szerzők közül is csak keveseknek hallottam hírét, másokról csak olvastam valamit, így a lehetőségek tömegéhez képest elenyészően szűk az a csoport, akiknek műveit olvastam, esetleg időnként újra olvasom.
Más oldalról viszont azzal is tisztában vagyok, hogy hiányosságaim dacára egészen jól el tudok igazodni a szigetország irodalomtörténetében. Ennek oka legfőképpen Piroska néni, családunk valamikori barátnője, aki nyaranta velünk, gyerekekkel töltött néhány hetet, olykor hónapot. Ő vigyázott ránk a vakáció egy részében.

Uther Pendragontól Noël Cowardig
Nos, Piroska néni angolt tanított valaha régen, s ennek megfelelően kiforrott anglomán kultúrát képviselt. Cérnakesztyűt viselt a kockás kiskosztümhöz, és Rajtő kivételével, szinte mindent angolul olvasott. És amikor mi, gyerekek belefáradtunk a fürdés, csavargás, és fagylaltozás szentháromságába, Piroska néni mesélt nekünk. Gyakorlatilag mindent, ami eszébe jutott, s arról igazán nem tehetett, hogy leginkább az angol irodalom- és kultúrtörténet érdekességei jutottak eszébe.
Ennek köszönhetően, nagyjából öt és tizenkét éves korom között, minden nyáron elvonult előttem az angol művelődéstörténet számos jeles alakja, Uther Pendragontól Noël Cowardig, akivel ugyanis véget ért Piroska néni érdeklődése a brit kultúrhistória iránt.
Bár elképzelhető, hogy nevelőnőnk sajátos szelekciójának köszönhető a dolog, de így visszaemlékezve, nagyon úgy tűnik, hogy a klasszikus angol irodalom alkotói között annyira kevés volt a női szerző, a színes bőrű író, és a – mai kifejezéssel élve – valamiféle transzgender irányultságot képviselő alkotó, hogy számuk a nulla felé konvergál. Nagyon úgy tűnik, hogy a tizenkilencedik századig – egy-két kivételtől eltekintve – az angol irodalmat szinte kizárólag többé-kevésbé jómódú, fehér férfiak művelték. A valószínűség magas fokán állíthatjuk, hogy a klasszikus angol irodalom semmiképpen sem alkalmas studium arra, hogy „tükrözze az emberi nem sokszínűségét nem, származás, bőrszín, nemi identitás és testi épség-fogyatékosság dolgában”.

Fehér bőrű, hímnemű és testi fogyaték nélküli költők
Mindezt azért volt érdemes elmesélni, mert a közelmúltban a Yale Egyetem angol szakos mesterképzős diákjai, kollektív petícióban kifogásolták, hogy fehér bőrű, hímnemű és testi fogyaték nélküli költőkkel kelljen foglalkozniuk, olyanokkal, mint Geoffrey Chaucer, Edmund Spenser, William Shakespeare, John Donne, John Milton, Alexander Pope, William Wordsworth, és T. S. Eliot. A diákok elfogadhatatlannak tartják, hogy „csak fehér férfi szerzőket kelljen olvasniuk”, és úgy vélik, hogy a tantárgy „olyan kultúrát teremt, amely ellenséges a színes bőrű diákokkal szemben”. Végül hozzáteszik az imént idézett mondatot: „olyan tananyagra van szükség, amely tükrözi az emberi nem sokszínűségét nem, származás, bőrszín, nemi identitás és testi épség-fogyatékosság dolgában”.
A hírhez tartozik egy tény. A politikai korrektséget a múlton számon kérő diákok nem holmi zűrös kamaszok, hanem egyetemi karrierjük felén is túl járó, angol szakos bölcsészek, akik – mire idáig jutottak – erős felvételi szűrésen, majd háromévi alapképzésen mentek keresztül. S nem utolsó sorban évi hatvanötezer dolláros tandíjat fizetnek, hogy tanulhassanak.

Nem lesz könnyű
A PC-megszállott egyetemisták petíciója kapcsán élénk vita bontakozott ki a sajtóban. A Heatsreet konzervatív webmagazinban például Andrew Stiles megjegyezte, hogy a Yale ez esetben nem fog engedni a követelésnek, tekintve, hogy ha hajlana is rá, nem lesz könnyű például nyíltan transznemű költőkre lelnie a korai modern korban.
A polémia érdekessége, hogy többen félre is értik a követelés lényegét. Katy Waldman például úgy reagált a kezdeményezésre a Slate magazinban, mintha a diákok csak el akarnák lógni a klasszikus angol irodalmat: „Ha valaki angol szakos akar lenni, akkor meg kell ismerkednie a klasszikus angol irodalommal. Bármennyire nem fűlik hozzá a foguk, ha egyszer konyítani akarnak valamit az angol irodalomhoz, akkor bizony kénytelenek lesznek orrukat befogva rengeteg fehér férfi szerzővel megismerkedni”. Waldman egyszerűen el sem tudja képzelni, hogy a diákok valóban azt hiszik, tanulhatnák úgy is az angol irodalmat, hogy az „tükrözze az emberi nem sokszínűségét nem, származás, bőrszín, nemi identitás és testi épség-fogyatékosság dolgában”.
És ezzel el is jutottam oda, ahova indultam. Oda ugyanis, hogy a politikai korrektségnek nevezett ideológia igazi téveszme. Olyannak akarja látni a világot, amilyen a világ nem tud lenni.