Sokat töprengtem azon, hogy hogyan fogjak hozzá a következő mesekönyv ajánlásához. Úgy éreztem aktuálisnak kellene lennem, kötnöm kéne valamihez, ami konkrét, mint például a nyári szünet vagy az időjárás, vagy legalábbis tanácsot kéne adnom a szülőknek, hogy mit adjanak ilyenkor a gyerek kezébe, hogy kevésbé legyen izgága vagy fárasztó.

Mint egy kisgyerek
Aztán rájöttem, hogy nekem nem kell felvennem ezt az újságírói attitűdöt, hiszen ez egy mesekönyv rovat. Inkább úgy kell a könyvekhez állnom, mint egy kisgyereknek, szóval továbbra is úgy fogok könyvet választani, ahogyan ők: borító alapján.  Tudom, hogy ez nem szép tőlem, de ezzel a mesekönyv dömpinggel szemben (amivel manapság a könyvesboltokban van szerencsénk találkozni), nem adok második esélyt az unalmas, a gagyi, a depresszív, és a csiricsáré borítóknak.
Ezért választottam Varró Zsuzsa meséjét is majdnem egy hónnappal ezelőtt: mert szép volt az eleje.
Az Áfonyka első ránézésre is elragadó: a borítón címszereplő tündérünk derűsen szökdécsel az erdőben. De ő nem ám olyan tengerentúli rózsaszín tejszínhab tündérke, hanem egy nagyságrendekkel visszafogottabb darab, kék ruhában piros kabáttal, szárny és varázspálca nélkül (leginkább egy waldorf babára hasonlít). Ennek azért örülök, mert hiába Áfonyka a könyv címe, és hiába tündér a főszereplő, ez a könyv nem csak lányoknak való. Az illusztrációk natúr színei, a fergeteges párbeszédek, és az arányos fiú-lány-lény szereposztás teljesen alkalmassá teszik arra, hogy kisfiúknak is olvassuk.

Ki kinek a testvére?
A kötet szerzője Varró Zsuzsa, aki ugye sokaknak elég gyanús, mert olyan ismerős a neve. Akinek most van kisgyereke, vagy tanító, vagy könyvtáros, vagy csak foglalkozik gyerekirodalommal, az valószínűleg úgy jegyzi meg Varró Zsuzsát, mint Varró Dani testvérérét. Pedig az Áfonyka szerintem egy olyan kivételesen jól sikerült mese, mint a Maszat-hegy volt, úgyhogy ha nagyobb visszhangot kapna a könyv, annak akár olyan végzetes következményei is lehetnének, mint például hogy Varró Danit kezdenék el szerzői minőségben úgy emlegetni, mint Varró Zsuzsa testvérét. Persze a két mesét nem kell összehasonlítani, hiszen mindkettő nagyszerű (1-1). Szóval mindegy is, hogy ki kinek a testvére, csak egy kicsit csalódott voltam mikor rákerestem az interneten Zsuzsa nevére és a mese címére, és szinte kizárólag online könyvesboltok találatait adta ki a kereső a lehető legalapvetőbb információkkal: Holnap kiadó, 2015, Édes Anyanyelvünk pályadíjas, illusztrálta Domján-Udvardy Melinda, Varró Dániel versbetéteivel, ilyesmi. Pedig szívesen olvastam volna vele egy interjút, vagy legalább egy másik könyvajánlót (hogy kényelmesen plagizálhassak itt szombat délután), de sajnos nem találtam semmi különöset.

Remekbeszabott mesekönyv
Pedig az Áfonyka bűbájos, izgalmas, kifejezetten szórakoztató, sőt nagyon vicces (én például metrón is nevettem fel hangosan). Van benne minden, ami kell: tündér, erdei állatok, királylány, királyfi, sárkány, erdőnyelő főgonosz, kaland, fordulatok, lehengerlő stílus, részletgazdag és szellemes illusztrációk, de még a bőség zavarában sem érezzük hajszolva magunkat olvasás közben. Nem mellesleg a szöveg egy kincsesbánya azoknak, akik a szókincsüket szeretnék bővíteni, és már csak a megfelelő inspirációra várnak.
Szerintem az Áfonyka egy minden részletében remekbeszabott mesekönyv, úgyhogy nem is cizellálnám tovább, beszéljen a mű magáért. Szívem szerint a komplett szöveget idézném a könyvből, de akkor ez a cikk is százharminc oldal lenne (illusztrációkkal együtt), ezért inkább szorítkozzunk a három kedvencemre.

Zontág Dezső
„– Áfonyka vagyok – mutatkozott be.
– Az finom – mondta Zontág Dezső.
Áfonyka kicsit hátraugrott, mert azt hitte, már megint meg akarják enni. De Zontág Dezső csak tovább rágcsált, és kiköpött valami olyasmit, hogy „flutty”.
Áfonyka megnyugodott, és most már meg merte kérdezni:
– Bocsánat, kedves Dezső, de hogyhogy itt az ősz? Hogy amerre jársz, ott mindig ősz van?
Zontág Dezső erre nagyot sóhajtott, és egy gondolatjel repült ki a száján.
– Hát én nem is tudom, tudomisén, az az igazság – felelte szomorúan. – Akármerre megyek, folyton mindig ott van. Feszt és dafke jön utánam.
– Ó! – mondta Áfonyka. – Biztosan nagyon szeret téged.
– Tetszik gondolni? – kérdezte Zontág Dezső, és kicsit felderült. – Szép gondolat végül is. Tulajdonképpen nekem is tetszik.
– Csak hát, ugye – folytatta, és megint elszomorodott -, azért ezt így, hogy minden egy merő őszi vasárnap délután, szemetelő eső, az embernek a szíve nem bírja akármeddiglen – mondta, és kiköpte azt, hogy „pönnl”.
– Nem bírja? – kérdezte riadtan Áfonyka, és kezdett ő is elszomorodni.
– Eléggé sajnos – felelte Zontág Dezső, és kipiszkált a fogai közül egy pontosvesszőt.
– Trochizál – tette hozzá. – Csucsorodik.
– Csucsorodik?
– Zsiberedik – mondta Zontág Dezső.
– És nincs erre valami? – kérdezte Áfonyka.
– Hát magácskának még sosem zsiberedett a szíve, Áfonyka? – kérdezte Zontág Dezső, és kiköpött néhány vesszőt. Áfonyka megrázta a fejét.
– Az úgy van – mondta Zontág Dezső -, hogy csak zsiberedik, zsiberedik, aztán kilukad az egész a semmibe.
Áfonykának ez már sok volt. Akkora könnycsepp gördült le az arcán, hogy egészen eláztatta a világszép szeplőit.”

Nektárkoktél
„Kankalin felemelte Áfonykát, és beültette egy hatalmas, ritka kék pipacs kelyhébe (az volt a tündérke egyik kedvenc virága). – Parancsol egy nektárkoktélt, hölgyem?
Áfonyka bólintott.
– Legújabb kreációm: nyári hűség, dongócsalogató, mezei manna és nyáraljai menyegző.
Áfonyka kért egy mezei mannát. Melege volt, úgyhogy kibújt a mókusköpenyből, és kényelmesen elhelyezkedett.
Kankalin töltött magának egy kupica mézsört, és elégedetten szemlélte a birodalmát.
– Nahát – mondta -, mennyi temérdek virágom van! Van liliom, szegfű, ibolya, tulipánt… - kezdte is sorolni -, nárcisz, dália, amaránt…
Áfonyka hátradőlt a kék pipacs kelyhében. Ismerte Kankalint, tudta, milyen szívesen sorolja fel valamennyi növényét, és azt is tudta, milyen sok van neki. Épp a rózsáknál tartott: –  …tearózsa, babarózsa, bazsarózsa, labdarózsa, tündérrózsa, őszirózsa, gyepűrózsa, szellőrózsa, futórózsa…
Áfonyka kortyolgatta a nektárkoktélját. Nagyon ízlett neki.
– … margaréta, lizinka, krókusz, árnyékvirág, sisakvirág, levelndula, pipitér…
Olyan kellemes langymeleg volt itt (mediterrán mikroklíma – szokta mondani Kankalin), olyan lágyan súgtak-búgtak, zsongtak körülötte az óriásvirágok, és olyan bódító volt az illatuk… A tündérke pillái le-lecsukódtak…
– … harangvirág, búzavirág, bujdosó mák, nefelejcs…
Áfonyka egyre távolabbról, mintha víz alatt lenne, hallotta, ahogy Kankalin sorolja tovább a növényeit:
– … estike, rezeda, kardvirág, illatos kálmos, jóféle sáfrány, ilyen-olyan tárnics.”

A virágjós
„– Köszönöm, de inkább megmondanád nekem, Kankalin, kérlek, hogy minden rendben van-e nálunk otthon?
– Kívánságod azonnali parancsként teljesül – felelte Kankalin, és a szívére tett kézzel meghajolt. – Jöjjél velem.
Áfonyka kikászálódott a kék pipacsból. Most látta csak, hogy a holdviola időközben már olyan magas lett, mint ő maga.
Átmentek a rétre, ahol az óriásvirágok súgtak-búgtak, duruzsoltak. Kankalin leheveredett közéjük, orrát az égnek emelte, és ringatózni kezdett a szárak, szirmok, és levelek hullámain. A virágzúgás felerősödött.
– Látom is már – szólalt meg kis idő múlva a virágjós. – Tölgyfa, kőris, galagonya. Viharmókus, tajtékborz.
– Igen? – kérdezte izgatottan a tündérke.
– Szelet vet, vihart arat. Szokásos ügymenet.
– Akkor jó – Áfonyka kicsit megnyugodott. Aztán valami eszébe jutott:
– Kankalin, kérdezhetek még?
– Ühümm – mormolta beleegyezőleg Kankalin, és tovább ringatózott.
– Arra volnék kíváncsi, hogy mi van Zontág Dezsővel?
– Aha! – mondta rövid szünet után Kankalin. – Ziemlich Rezső most éppen…
– Zontág Dezső – helyesbített Áfonyka.
– Vaszfürejneblúme? – kérdezte Kankalin.
– Micsoda?
– Ziemlich Rezső… - folytatta Kankalin zavartalanul, majd hirtelen felkiáltott: - Szimpatikus ember! Holdfényből van a szakálla!
– Mit csinál? – kérdezte Áfonyka, aki úgy gondolta, hogy akkor talán mégiscsak Zontág Dezső lesz az.
– Úszik.
– A tengerben?
– Sok vízben. Ringatja a hullám, csiklandja a hab.
– Már nem szomorú? – kérdezte Áfonyka.
– Nem szomorú – felelte a virágjós. – Kopakabána.”