A titokzatos memória

MEGJELENT: 2020. november 25., szerda | SZERZŐ: Maczkay Zsaklin

A memória rejtélyei a kultúrák hajnalától foglalkoztatták az embereket. Az emlékezet mibenlétére vonatkozó tudományos fejtegetésekkel már Püthagorasznál és Arisztotelésznél is találkozunk, „módszeres” vizsgálata pedig a reneszánszban kezdődött. E hosszú tudományos múlt ellenére az agykutatás máig legtöbb nyitott kérdést rejtő területe maradt.
A Titokzatos memória című könyvből - a szakterület nemzetközi élvonalába tartozó tudósokkal készült interjúk nyomán - megismerhetjük a legfrissebb kutatási eredményeket, a tudománytörténeti áttekintésből pedig azt, hogyan változott a memóriáról való gondolkodás.

Kép forrása

Egy regényíró és egy neuropszichológus az emberi memória nyomában
Hilde Østby és Ylva Østby sajátos hangvételű kötete azt a varázslatos folyamatot követi végig, ahogy agyunk szelektálja, majd elraktározza a tudást, hogy aztán a szükséges információkat kellő időben előhívja újra a tudat mélyéről. A Titokzatos memória műfaja nehezen meghatározható, mivel egy sor különböző szöveget foglal magában: az ismeretterjesztő írásoktól és metaanalízisektől kezdve az interjúkon át a szépirodalmi szövegrészekig és személyes élménybeszámolókig. A sokféleség nyilvánvalóan adódik abból, hogy a szerzőpáros-nővérek a témát két látószögből - a tudós és a szépíró szemüvegén keresztül vizsgálják. Ylva az Oslói Egyetemen neuropszichológiából doktorált, és jelenleg Norvégia egyik vezető emlékezetkutatója, míg Hilde regényíróként szerzett nemzetközi hírnevet.

Kép forrása

A hippokampus felfedezése – avagy mi köze van a csikóhalnak az agykutatáshoz?
1564-et írunk, s a világ első egyetemén, Bolognában járunk. A boltívekkel díszített, ódon kőépületek egyikében Giulio Cesare Aranzi doktor titokzatos alakja tűnik fel, ahogy épp egy különös, csikóhalra emlékeztető szerv fölé hajol a boncoló asztalon. Még maga sem sejti, hogy a hippokampus, a halántéklebenybe ágyazódott, különálló kis rész felfedezése nem más, mint a memória felismerésének a pillanata, melynek igazi, történelmi jelentősége csak négy évszázaddal később igazolódik be – méghozzá egy orvosi műhiba következtében.

Kép forrása

Az emlékezet abnormális működésének két „végpontja”
A tudományos vizsgálódás alapjául - mesélik a szerzők – ezúttal is kirívó esetek szolgáltak.
Elsőként Henry Molaisoné, akinek tragédiája révén vált végképp bizonyossá a hippokampus emlékezetben betöltött szerepe.
A 27 éves, epilepsziás férfi kálváriája 1953-ban kezdődött, mikor rohamai megfékezése érdekében beleegyezett kezelőorvosa javaslatába, azaz (a rohamokért felelőssé tett) hipokkampusa kiműttetésébe. Molaison ezt követően elveszítette a memóriáját, s arra is képtelenné vált, hogy felidézze az előző napja történéseit. Élete végéig rengeteg orvos és pszichológus vizsgálta őt, újabb és újabb ismeretekkel gyarapítva az emlékezőképességről szóló tudást. 
A következő eset alanya egy orosz újságíró, Szolamon Seresevszkij, aki az orvosok érdeklődését kivételes memóriája révén vívta ki. Mikor fény derült hihetetlen emlékezőképességére, az újságírói babérokat gyorsan felcserélte a nagyobb perspektívával kecsegtető színpadra, ahol mint a világ első hivatalos memóriaművésze lépett fel.  Végül azonban emberfeletti képességei ellenére Szolamon Seresevszkij nyomorogva és magányosan halt meg, mely azt is jelképezheti, hogy az emlékezés mellett áldás lehet a felejtés is. De erről már a könyv későbbi fejezeteiben olvashatunk.

Kép forrása

A traumák feldolgozása, avagy a felejtés képessége
A szerzők riportszerű leírásokon keresztül mutatják be, hogyan írja át agyunk az átélt traumákat, hogy képes legyen a túlélésre. A riportalanyok között találjuk többek közt Adrian Pracont, aki túlélője volt a hírhedt UtØja-i vérengzésnek, melyben egy ámokfutó 69 embert gyilkolt meg. A fejezetben olvashatunk még egyebek mellett a hamis emlékezésről, valamint a memóriatudományban Memory Wars néven ismertté vált ellentétről. (Azaz: igaz-e, hogy extrém körülmények között az emlékezet a szokásostól eltérő módon reagál, létrehozva az elfojtás jelenségét és a személyiséghasadást?)
A kötet utolsó része a jövővel foglalkozik. Mégpedig egy igazán meglepő állítás nyomán, miszerint a jövőről való gondolkodás lényegileg ugyanaz a folyamat, mint amikor egy régi eseményre visszaemlékezünk.
Megosztás