Horrorisztikus horror

MEGJELENT: 2020. július 2., csütörtök | SZERZŐ: Márton Mihály

Mind ismerjük a műfajt, mind láttunk és olvastunk már sokféle horrort. A műfaj kedvelői pedig sorra-rendre szaladnak bele az ismétlődő megoldások unalmas végtelenjébe. Persze erősen kérdéses, hogy van-e a horrornak a hátborzongató szórakoztatáson túl egyéb értelme is, azért én azt hiszem, hogy lehet ilyen jelentést találni, és még csak nem is kell kétségbeesetten kutatni utána, mert a kérdés valójában az: mi rémületes, és mi az, ami csak ijesztő? 

Kép forrása

Építkezés helyett ijesztgetés
A legtöbb horror kiegyensúlyozottságot tükröző alapsztorival indul, ami persze már sejteti az elkövetkező konfliktusokat. Az első negyed a karakterek elmélyítését adja, hogy egyáltalán legyen bármi okunk átérezni fájdalmaikat, hogy azonosulni tudjunk velük. Ezt követően néhány rossz döntéssel odébb történik valami nem feltétlen ijesztő, egy csavar, ahol már gyaníthatóan megismertük a főgonoszt, és a tragédia kezd alakot ölteni. A maradék idő, amit lehetne az antagonista karakterére, motivációjára, eredetére vagy céljaira fordítani, elúszik a történetet egyébként megakasztó, hosszú, unalmas és felesleges, de persze jump scare zuhataggal záruló jeleneteken. 

Kép forrása

Disszonancia
Ha már belepottyantunk a jump scare-ek tengerébe, idézzük is fel miért ijesztő egy horror! A műfaj legtöbb filmje a disszonanciával, vagyis összeférhetetlenséggel, illetve szélsőséges párhuzamok felállításával érik el a kívánt hatást, az ijesztő jelenetek pedig a szokatlanságra épülnek. A vizuális és akusztikus elemekre épülő jump scare azonban csupán ösztönös reflexet vált ki a nézőből, ami a műfaj legalantasabb elemeként immár az alkotások domináns, gyakorlatilag egyetlen eszközévé vált. 
Mivel ösztönös reakciókkal rendelkezünk a különböző frekvenciájú és magasságú hangokra, könnyen lehet velük operálni: Alfred Hitchcock 1963-as Madarak című filmje az egyik első alkotás, ahol a hanghatások előtérbe kerültek, lényegében ezzel a filmmel született meg a horror hanghatás. Itt kifejezetten mély és magas hangok egyszerre uralják a nézőteret, átmenet nélkül, vibrálva és a végén sistergő, üres alapzajjal. A természetben általában a magas hang jót, a mély rosszat jelez, ennek filmbeli megfelelője a madárcsiripelés és a morgás ellentéte. 

Kép forrása

De hát mitől is lesz egy főgonosz valóban rémületes?

A primitív akusztika és vizualitás mezsgyéjéről vissza is kanyarodhatunk a horrortörténetek felépítésének kérdéséhez, pontosabban annak árnyaltságának teljes hiányához. Ha ugyanis idétlen ijesztgetés helyett lassan kibontakozó karaktereket, és szisztematikus történetépítést láthatnánk, mint néhány nagy klasszikusban, akkor a rémtörténetekben is találhatnánk valami mélyebbet, mintsem olyan élményt, mintha a rendező a néző csuklását igyekezne mindenáron elmulasztani.
Erre a célra kifejezetten bő repertoár áll az alkotók rendelkezésére, melyeket bár alkalmaznak, koránt sem kellően hangsúlyos célzat. Gyakori húzás például, hogy az antagonisták kivívnak némi tiszteletet vagy szimpátiát, így végső soron a happy end sem igen lesz boldog, ugyanis ha mindkét oldallal tudunk azonosulni, a végén csak megrázó élményeink maradnak. Egy ilyen karakter felépítése a néző lelkébe hajítja az összeférhetetlenséget, mert ha valamelyest azonosulunk motívumaival, akkor azt érezhetjük, hogy bennünk is lakozik egy kevés abból, aki oly sok borzalmat követ el azok ellen, akiknek értékrendjével azonosítanánk magunkat.
Megosztás