Érdekes és tanulságos könyv került a kezembe. Bryan Cartledge Trianon egy angol szemével című könyve, ami nem új, 2011-ben adta ki az Officina '96 Kiadó. Nemigen él ember Magyarországon, akit ne érdekelne a történelmünk e szelete. Magam is mindenfélét összeolvastam róla, önkínzó módon még román és cseh szerzőktől is. Férfias munka, csak erős idegzetűeknek javallom. A Trianon-irodalom óriási mennyiségű, szó szerint könyvtárakat írtak tele róla. Ez a könyv azonban egy szempontból különleges: az írója kivételesen velünk szimpatizál. 

Ellenszenv és gyűlölet
Mikor egy történelemről szóló könyvet olvas az ember, akkor először nem az adott történelmi eseménnyel, hanem a történetíróval ismerkedik meg. Minden ellenkező híreszteléssel szemben, objektív történetírás nem létezik, nem létezhet, hiszen már a témaválasztás is jellemző az íróra. Bryan Cartledge is elfogult, azonban szívünknek kedves módon, mellettünk az. 1980-tól három esztendeig volt a magyarországi brit követség vezetője, ismer és – látható módon – kedvel is bennünket. Voltak már korábban is honfitársai, akik szerették és becsülték a magyarokat. „A magyarok nemes fajtájú emberek és az összes nemzet közül, amelyeket utazásaim során megismertem, ez az, amelyet a legjobban becsülök.” – ezt például egy Robert Townson nevű angol írta, aki 1793-ban járt hazánkban. Mintha hájjal kenegetnének.
Sajnos azonban nem minden angol ilyen. És ami még szomorúbb – a könyvből is kiderül – pontosan azok az angolok, akik nagy szerepet játszottak a trianoni diktátum kidolgozásában, ők voltak kifejezetten ellenségesek velünk és szerelemesek a környező népekbe. A fontosabbak – Cartledge szerint – Seton-Watson és Wickham Steed, akiket Angliában elterjedten Kelet-Európa szakértőnek tartottak és ők már a háború folyamán, jóval Trianon előtt is hangot adtak magyarellenes nézeteiknek. „…Önöknek a szerbekkel együtt véget kell vetniük a magyar faj brutális és mesterséges uralmának szomszédjai felett” – idézi a szerző Seton-Watson egy 1915-ös bukaresti interjúját. A legmélyebb magyargyűlöletet azonban Harold Nicolson vezető angol diplomatánál tapasztalhatjuk, aki az emlékirataiban így ír: „Bevallom, hogy akkor is és most is mélységes undorral tekintek arra a turáni törzsre. (ti.: a magyarokra) Török rokonaikhoz hasonlóan mindent leromboltak, és nem alkottak semmit [...] A magyarok évszázadokon át elnyomták az alájuk rendelt nemzetiségeket. Közel volt a szabadulás és a leszámolás órája.” Amúgy, Nicolson – hogy további rosszat mondjak róla – még különféle perverzióknak is hódolt. Nyilván ezért is utálta a konzervatív magyarokat. Ennek az ellenszenvnek és gyűlöletnek nagy szerepe volt azután a békekötés folyamatában és eredményeiben. 

Semmirekellők
A könyv végül két személy Bethlen István és Károlyi Mihály ténykedése köré fonódik. Sorra veszi az életüket, politikai szerepüket. Nem kétséges, hogy Bethlent tartja a nagy formátumú, tehetséges politikusnak, Károlyit pedig olyasvalakinek, aki inkább csak a parlament szónoki emelvényén tudott tündökölni, a napi politikához alig volt érzéke és akarata. Bethlen értett hozzá, hogy akaratához hajlítsa a körülményeket, Károlyi csak sodródott velük. 
Kettőjük története vezet végül a történelmi Magyarország felbomlásához, illetve a trianoni tragédiához. Az angol szerző érzékletesen írja le a Párizsba küldött magyar küldöttség vesszőfutását és megalázását. Cartledge szerint a legnagyobb probléma az volt, hogy a magyarok későn értek oda a konferenciára. A másfél éve tartó tárgyalások után a nyugati küldöttségek tagjai az undorig megunták a dolgot. Sem kedvük, sem felkészültségük nem volt a szemükben kicsi, hőzöngő kelet-európai népek bonyolult földrajzi, etnikai, történelmi vitáinak értő meghallgatására. Így azután elfogadtak egy korábbi, minden etnikai, földrajzi indokoltságot nélkülöző tervet. Csak legyen vége már és menjünk haza. A tetejében, mire a magyar küldöttség egyáltalán megérkezett és tárgyalni kezdett, az antant képviselői már nehezen visszavonható ígéreteket tettek a cseheknek, románoknak és szerbeknek. Szó sem volt igazságról, történelemről, illetve szó az volt róla, csak senkit nem érdekelt. A könyvet elolvasva sokkal mélyebben megérthetjük Churchill szavait, aki nemes egyszerűséggel „senkiknek” nevezte Európa döntéshozóit, mikor a Párizs környéki békék okait kereste. Kisszerű politikusok, újságírók, önjelölt szakértők, dekadens semmirekellők hozták össze azt a békeszerződést, melyet Keynes „karthágói békének” nevezett és amely azután 1939-ben újra vérbe borította Európát, majd pedig az egész világot. 
Elgondolkodtató, hogy a győztes hatalmak demokratikusan megválasztott vezetői mennyivel rövidlátóbbak, ostobábbak és alkalmatlanabbak voltak, mint annak idején a Szent Szövetség koronás fői, akik száz esztendővel korábban képesek voltak egy emberöltőnyi békét teremteni. 

Történetirodalmi érdem
Olvasóként, történelem iránt érdeklődőként ajánlani tudom mindenkinek a Cartledge munkáját. Én ugyan mindig horror-történetként olvasom a Trianonról szóló könyveket, itt a rémtörténetbe némi megértés is vegyül. Szerzőnk sokkal empatikusabb velünk, mint a magyar történészek nagyobb része, mikor erről a témáról írnak. Jól megírt könyv, a stílusa sem történészesen száraz, fordulatosan meséli el mondandóját és valóban megható empátiával fordul a magyarok ügye felé.  
Végül egy megjegyzés. A könyvet felütve az első oldalakon találhatjuk John Lukács előszavát Sir Bryan Cartledge könyvének történetirodalmi érdeme címmel. Ebben azt írja Lukács, szobormizériás korunkban sajnálatos aktualitással, hogy „szomorú, hogy Károlyinak szobra és utcaneve van Budapesten, míg Bethlennek hagyományos sírja sincs.” Hát igen. Ez a bennünk élő marxizáló történelemszemlélet tragikus következménye. A magyarok történelemfelfogásának mélyén még mindig ott rejtőzik a velünk élő Andics Erzsébet, ez pedig – egyébként – szerintem szégyen.