Bizonyosan érzek némi vonzalmat az időutazás iránt. Eleve időutazik az ember, ha feltúrja könyvespolca hátsó sorait, ahol rég elveszett, elfelejtett, illetve talán soha igazán kézbe nem vett könyvek találhatóak.
Mostani leletem különleges, hiszen szám- és tényszerű információkat tartalmaz világunk állapotáról harminc évvel ezelőttről. A világ helyzete 1987/88-ban, a washingtoni Worldwatch Institute jelentse lehetővé tesz bizonyos összehasonlításokat. Eme kiadvány abban is különleges, hogy nem olvasásra, hanem szigorúan átlapozásra ajánlom. Elolvasni az elejétől a végéig nemcsak unalmas lenne, hanem felesleges is, hiszen nem azt akarjuk megtudni, hogy milyen volt, illetve milyennek látszott a világ a nyolcvanas évek második felében, hanem azt, hogy az akkori trendek kitartottak-e, a tudósok jóslatai hogyan sikerültek, illetve el akarunk gondolkozni az izmos tévedéseken, amelyek minden futurológia jellegű tudomány szükségszerű velejárói. Az ilyesmit pedig nem szabad nagy dózisban befogadni, mert elveszi az ember kedvét a tízóraitól.
Különösen tanulságos az, hogy ez a könyv már az 1988-as év Magyarországában megjelenhetett, hiszen akkor még nem volt nyilvánvaló, hogy valami olyan gyorsan és annyira drasztikusan véget ér majd.

A múlt jövője
Kevés olyan nyers adat létezik a világon, mint a demográfiai alapadatok, amelyekből rendkívül határozott következtetések tehetők a jövőre nézve. Ha megnézzük a korabeli adatokat és prognózisokat arról, hogy milyen demográfiai folyamatokat jósoltak a szakemberek ekkor a világ különböző régióira, el kell gondolkoznunk azon, hogy vajon úgy általában értelmes lényeknek vagyunk-e tekinthetőek vagy inkább csak képesek vagyunk meglehetős pontossággal előrejelezni a jövőt, de a következményeket, a valószínű, sőt szinte biztos következményeket képesek vagyunk brutálisan semmibe venni.
A nyolcvanas évek közepén már nyilvánvaló volt, hogy a következő ötven évben a világ demográfiai viszonyai olyan nagy mértékben fognak átalakulni, nem csak arányaiban, hanem méreteiben is, hogy annak következményeit csak a következmények nagyságrendjében lehet megjósolni, a pusztító részletekben nem. Ebben a tudományágban a trendek megítélése és a prognózisok nem bizonyultak különösebben pontatlannak, sőt igazából a megjósolt megatrendek most is javában érvényesülnek.
India népessége például egy milliárd-hétszázmillió környékén fog stabilizálódni, Kína esetében ez a nyugvópont majdnem egy milliárd-hatszázmillió. De az igazi népességrobbanás Afrikában várható, ahol akár egyes régiókban, országokban az ötszörösére is nőhet a lakosság belátható időn belül. És ez pontosan látható volt harminc évvel ezelőtt is. Nigéria lakosságának növekedésére ugyanolyan előrejelzést tettek a szakemberek 1985-ben, mint amilyet most, ennek az országnak a lakossága jóval ötszázmillió felett fog tetőzni. Nincs olyan társadalom, amely kezelni tudná a korfa ilyen drasztikus torzulását és nincs olyan gazdaság, amely munkát tudna adni akár százmilliós tömegeknek.

Adósság adósság hátán
Nincs új a nap alatt, a nyolcvanas évek közepén is volt egy igazi rendes hitelválság, akkor kezdődött Dél-Amerika és egyes afrikai országok teljes tönkremenetele. Szudán exportbevételeinek nyolcvan százalékát fordította például kamattörlesztésre. Nem a hitelek törlesztésére, a kamatok törlesztésére. Ugyanez a szám Argentína és Egyiptom esetében ötven százalék. Brazília és Mexikó ezekben az években százmilliárd dollár (akkori vásárlóerejű dollár) körüli államadóssággal rendelkezett és exportbevételeinek egyharmadát fordította csak a hitelkamatok csökkentésére. Milyen meglepő, hogy ezek az államok azóta is folyamatosan gazdasági válságokkal küzdenek és politikai rendszerük vagy teljesen instabil vagy gyakorlatilag teljesen szétesett. Az akkori figyelmeztetések, hogy a nemzetközi pénzügyi rendszer aránytalanságai katasztrófákat okoznak és ellehetetlenítenek országokat ugyanúgy süket fülekre találtak, mint napjainkban.

Víztelenedő világ
A nyolcvanas években már pontosan lehetett előre jelezni az élelmiszerválságokat és azt, hogy az egészséges ivóvíz egyre nagyobb hiánycikk lesz a világ jelentős részén. A valóságban azonban semmi sem történt ezeknek, akkor még csak kialakuló problémáknak a megelőzésére és kezelésére.
Kedvenc és egyben borzasztó mondatom az, amelyben a nyugati tudomány, talán jószándékú, de katasztrofális következményekkel járó beavatkozását rejtik eufemizmusok mögé:
„...a negyvenes években .... Észak-Amerikában és Afrikában megegyezett a népesség növekedésének üteme” (körülbelül egy százalék évente). „A halálozási arányszám csökkenése a harmadik világban jelentősen megemelte a Föld lakosságának növekedési rátáját az ötvenes években, ekkor közelítette meg ez a szám az azóta is érvényben lévő csaknem két százalékot.”
A valódi tudósok pontosan megfogalmazták már akkor, hogy az országok észrevétlenül lépik át a környezet biológiai teherbíró képességének határait.

Városi lesz mindenki
A nyolcvanas évek közepén már világos volt az is, hogy az egyre gyorsuló városiasodás következményei beláthatatlanok. Illetve amelyek beláthatóak, azok katasztrofálisak lesznek. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a városok növekedése és az új városok létrejötte jelentős részben tervezett folyamat, amelynek peremfeltételei adottak. Pedig nem így van, a nagyvárosok nagyvárossá válása véletlen folyamat, kevés kivételtől eltekintve olyan bevándorlási folyamatok következménye, amelyeket lassú és gyors természeti katasztrófák és/vagy ostoba és gonosz politikai döntések indukálnak. Már harminc éve is tudható volt, hogy a nagyvárosok jelentős része nem lesz képes olyan életkörülményeket nyújtani az oda kényszerített népesség nagy részének, amit minimálisan is elfogadhatónak lehetne tekinteni. A városi létet igazából nem megszerették az emberek, hanem megszokták.

Csernobil után
Nem tartozom az atomenergia-ellenesek közé, Csernobil katasztrófája is igazából egy másik katasztrófából következett, az emberi ostobaságból. Nem a gépek és berendezések vallottak kudarcot, hanem az ott dolgozó emberek voltak rettenetesen képzetlenek, óvatlanok és felelőtlenek.
Ettől függetlenül persze az atomenergia veszélyes és sokkal nagyobb óvatosságot igényel, mint amire mi emberek sokszor hajlandóak vagyunk. Csernobil egyik következménye volt, hogy újra kellett értékelni az egész atomenergia ipar mellett az emberiség energiagazdálkodásának teljes hátterét és jövőjét is. Az atomenergia felhasználásának ellenzése általában a politikai ellenzékek privilégiuma, hiszen kormányon mindenkinek szembesülnie kell azzal, hogy az áramellátás összeomlása vagy a komoly árdrágulás politikai katasztrófát okoz. A politikai és a gazdasági kényszerek egymásnak feszülését nagyban befolyásolta a későbbiekben annak a tudományos felismerésnek a beszivárgása a döntéshozói körökbe, hogy számtalan olyan fizikai korláttal kell számolni a megújuló energia felhasználásának növelése esetén, amire a tudománynak nincs válasza még középtávon sem.
A nyolcvanas évek második felében úgy tűnhetett, hogy „az atomenergia-ipar menedzserei a régi jövőképüket elvesztették, de újat még helyette nem találtak.” A jövő azonban rácáfolni látszik erre az elképzelésre, ahogy Csernobil után, úgy Fukushima után is volt egy fellobbanása az atomenergia- ellenességnek, amely pont addig tart majd, amíg a politikusok szembesülnek a rideg tényekkel. Azt is lehetne mondani, hogy az atomenergia gazdaságtalan és veszélyes energiatermelési módszer, csak az a baj, hogy nem áll rendelkezésre kellő mennyiségű gazdaságos és tiszta energia ahhoz, hogy megszabadulhassunk tőle. 2017-ben sem.

Veszélyes vegyipar
A könyvben persze szó esik a harmadik világ energetikai problémáiról, a hulladék újrahasznosításról, az ipari mezőgazdaság problémáiról és ezzel kapcsolatba arról, hogy a mezőgazdaság sokkal kevésbé tervezhető, mint az ipar, valamint arról, hogy milyen problémák származhatnak abból, hogy genetikailag módosított növényeket és mikroorganizmusokat engedünk szabadon a természetben. Kár, hogy a harsogó propaganda ellenére a génmódosított haszonnövények és az egyéb (ezen a technológián alapuló) biológiai védekezési módok ezidáig nem eredményeztek látványos termelésnövekedést és költségcsökkenést a mezőgazdaságban, csak a most már szó szerint egy-kettő világmonopóliumra törekvő multinacionális vetőmagelőállító vállalat profitját növelték meg valamelyest.
A környezetszennyezéssel foglalkozó fejezet átlapozása után az a benyomásom támadt, hogy az elmúlt harminc évünket inkább a beletörődés jellemezte és nem a problémák megoldása. Akkoriban mintegy hetvenezer vegyi anyagot használt rendszeresen az emberiség, ez a szám mostanra bőven százezer fölé emelkedett. Ennek a „levesnek” az ellenőrzése sok nagyságrenddel haladja meg a tudásunkat és olyan hatások tömegét valószínűsíti az élő szervezetekre, amelyeket nem csak nem ismerünk és értünk, hanem amelyek közül sokan bizonyosan károsak is.

A következő jövő
Végül pedig azzal kell szembesülnünk, hogy a politikai döntések, a gazdaság saját logikája szerinti kényszerei, a megzabolázhatatlan demográfiai folyamatok, a tudományos kutatások megjósolhatatlan következményei, a technológiák nyakló nélküli alkalmazása ugyanúgy sajátjai és jelzett veszélyei volt annak a korszaknak, mint a miénknek.
Harminc éve ugyanúgy a megoldás előtt voltunk, mint most. Ugyanúgy megígérték nekünk, hogy majd jobb lesz, de valahogy mégis csak növeltük a problémákat és nem megoldottuk őket.
A következő jövőt talán lehetne másképp csinálni.