Rendkívüli örömmel fedeztem föl, hogy a közelmúltban ismét megjelent Desmond Morris csupasz majma. Az eredetileg 1967-ben Londonban kiadott, és azóta világszerte számtalan kiadást megért kötet máig friss, olvasmányos, a laikus számára is tökéletesen érthető, élvezhető összefoglalása annak, hogyan láthatja egy zoológus fajunkat, az embert. Miközben komoly tudományos munkaként a filozófiai antropológia kötelező olvasmánya.

Egy a főemlősök közül
Kezdem is egy idézettel, hátha azok is érdekesnek találják így a könyvet, akiket a cím nem villanyozott föl. A szerző így vall könyvéről: „Állatismereti tanulmányaim során fokról fokra haladtam az állatvilág családfáján az ember felé. A csimpánzok után logikusnak tűnt, hogy a következő lépés az emberi lény tanulmányozása lenne -- zoológiai módszerekkel. Mintha egy idegen bolygóról érkeztem volna, és azt tapasztalnám, hogy az állatvilágban létezik egy olyan faj, amelyik az egész Földön elterjedt, domináns lénnyé vált. Ilyen szemmel nézve meg kellett állapítanom, hogy egy különös élőlénnyel állunk szemben, amelyik nagyon hasonlít a többi főemlőshöz, csak éppen szinte teljesen csupasz, kilátszik a bőre.”
És mielőtt bele vágnék a kötet ismertetésébe, hadd említsem meg, hogy a majd ötven esztendővel ezelőtt született könyv fölött egyáltalán nem járt el az idő. Néhány megállapításáról ma már pontosabb adataink vannak, az sem vitatható, hogy Morris koncepciójával szemben állnak más elméletek is, ám a Csupasz majom annyira kerek, logikus, belső rendszerében koherens tanulmány, hogy még akkor is izgalmas logikai élmény, ha esetleg állításaival nem értenénk egyet.
Persze zoológus legyen a talpán, aki vitatkozni tud Morrissal.  Az elmúlt években felbukkant tények leginkább őt igazolták. Kiderült például, hogy a DNS-be írt genetikai programunk 98,4%-ban megegyezik a „másik két” csimpánzéval. A különbség 1,6%-os genetikai változás. Ráadásul ma már azt is gyanítjuk, hogy genetikai állományunk jelentős része molekuláris törmelék, azaz (jelen tudásunk szerint) nincs funkciója. A csimpánz és az ember tényleges különbségeit néhány tized százaléknyi génállomány okozza. Mindebből például az következik, hogy a csimpánz és az ember között közelebbi a rokonság, mint a csimpánz és a gorilla között, illetve nagy általánosságban az, hogy az ember nem egy egyedülálló, az állatvilág fölé emelkedő lény, hanem nagyon is betagozódik az élővilág egészébe.
Tehát remekül vizsgálható egy zoológus szemével.

A csimpánz vadász lesz
Morris meg is teszi ezt és a következő koncepcióval varázsolja el olvasóit: az ember elődje változó környezetbe került, erdő helyett szavanna lett az otthona, s ez sokrétű alkalmazkodást követelt tőle. A gyümölcsevő, gyűjtögető csimpánzféleségből kialakult egy különleges, vadászó, ragadozó nagymajom. Az új élelemforrások felfedezése, fejlettebb agyat, jobb szemet, ügyesebb kezet, eszközhasználatot, végül szociális szervezettséget követelt a szavannán élő majomtól. Ahhoz – érvel Morris –, hogy majom elődünk életben maradjon úgynevezett neoténiás fejlődésre volt szüksége. Ez azt jelenti, hogy a méhen belüli állapot a születés után sokáig, részben felnőttként is megmarad. Érdemes itt elmondani, hogy míg a csimpánz agya: születéskor 70%-a felnőttkori méretének, s a, következő 6 hónap során fejlődik ki a hiányzó 30%, addig az ember születéskor csak a teljes agyméret 23%-val rendelkezik, s a következő huszonhárom év alatt pótolja a hiányzó 78%-ot. Mindez hosszú gyermekkort, hosszú tanulási időt, hosszú védelemre szorulást, a hímek-nőstények munkamegosztását és hosszan védelemre szoruló anyát jelent. Morris ezzel magyarázza számos speciálisan emberi vonásunk megjelenését.
Úgy véli, ilyen körülmények között azok a tudtak életben maradni és szaporodni, akik között mélyebb érzelmi kötődés, szerelem alakult ki, és akik között tartós párkapcsolat, például élvezetes szexuális viszony tudott létrejönni.

Skizoid lény
Nem folytatom, Morris sokkal részletesebben beavat fajunk kialakulásának szükségszerűnek tűnő eseménysorozatába. Azt azonban megemlítem, hogy mindennek köszönhetően az ember ma igazi skizoid lény lett.
Az erdei növényevőből sztyeppei vadásszá váló majom húst eszik, miközben gyümölcsfogyasztó múltja miatt imádja az édességeket, gyilkolni kényszerül, miközben nincs természetes gátlása gyilkos indulataival szemben, közös munkára szorul, miközben nem természetes vonása az osztozkodás, falkában él, de hiányzik belőle a sztyeppei vadászok falkaszelleme és hordozza az erdei individualisták versenyszellemét, és hogy el ne felejtsem, a vadászok egyértelmű hierarchiája helyett bonyolult társas viszonyok szabályozzák mindennapjait.
Hogy ezt túléljük – állítja Morris – drámai agyi fejlődés kellett. A növekvő agyi kapacitás tette ugyanis lehetővé, hogy a skizoid helyzetben, úgy ahogy helytálljanak őseink. Ez tette lehetővé, hogy a hiányzó, de égetően szükséges ösztönöket kulturális elemekkel pótolják, illetve a jelen lévő, de a közösség szempontjából veszélyes indulatokat szabályozzák.
A vadászó majom területőrző majommá, végül kultúrmajommá vált – fogalmaz Morris.
Nagyjából ez lenne az ember.
Azt hiszem, vállalható eredettörténet.