Tapasztalat, amely újraírta a gondolataimat

MEGJELENT: 2015. július 23. | SZERZŐ: Müllner Nándor

Csaknem tíz évvel a kézhez vétele után végre sikerült elolvasnom Kurt Vonnegut, az Ötös számú vágóhíd című könyvét. Elismerem, én is hibás vagyok kissé – nem szavaztam bizalmat bátyám születésnapi ajándékának már korábban is – de vannak mentő körülményeim/kifogásaim!

A Név ismét kísért

Először is, mindig szörnyű gyanút kelt bennem, ha egy „másik nemzedék” (jelen esetben az idősebb rokonaim) kitörő lelkesedéssel rajong egy íróért, aki csak novellaszerű rövid könyveket írt. Majd, néhány évtizeddel később, „kétnyelvű ünnepi kiadásba” kell csomagolni a pár tucat oldalas könyveket, hogy újra eladhatóak legyenek – természetesen drágábban, mint az átlag (ez persze nem Vonnegut, hanem az örökségét kezelők hibája, de akkor is sajnálatosan előítéletessé tesz engem, aki most kerülök először kapcsolatba vele). Másodsorban, pár évvel korábban elolvastam az Időomlás című Vonnegut regényt, mely olyan mély benyomást tett rám, hogy ismét évekre besuvasztottam a polcomra a Vágóhidat. És rögeszmésen próbáltam elfelejteni a Kilgore Trout nevet. És eljött ez az idő is: 2015 nyara! Trauma elfelejtve, Ötös számú vágóhíd elolvasva. Gyanútlanul. És a Név ismét kísért. Remek.
Belátom, az Ötös számú vágóhíd tényleg méltó a rajongásra. Vagy legalábbis meg tudom érteni, miért imádják ezt a könyvet a nyolcvanas évek előtt születettek. Olyan gondolatok vannak benne, amelyekről beszélni, vitázni lehet, ráadásul ezt az olvasók egy biztos pozícióból tehetik: mert mindenki megegyezhet, a háború szörnyűséges, és a drezdai rombolás a gonosz, a kegyetlen kormányok összeesküvésének eredménye volt. Éljen a hippi korszak! Szóval most már sok mindent értek.

Vonnegut szelleme
Viszont arra nem voltam felkészülve, hogy tényleg tetszeni fog nekem, és kénytelen leszek pozitív véleményt megfogalmazni róla. Kimondtam! „Nagyon jól meg van írva”. És tényleg. Eléri a hatást, amit talán el akart érni az író (és remélem nem fog megjelenni álmomban Vonnegut szelleme azt kiabálva, hogy „akarta a fene!”).
Történeteket mesél, olyan közönnyel, mint aki mindenbe beletörődött, ami vele valaha történt és történni fog. Mert milyen más attitűdje lehetne egy olyan embernek, aki tudja: rengeteg azonos pillanat létezik ugyanabban az időben, és ahogy elfogadja ezt, utazni is képes köztük? Tökéletes stílus egy érdekes gondolathoz.
De mi köze ennek az ötletnek Drezdához, a második világháború legértelmetlenebb rombolásához? Talán azt akarja bizonyítani a bombázás túlélőinek, hogy nekik sincs miért szomorkodniuk? Hiszen úgysem tudják a történeteket megváltoztatni, és egy másik idősíkban a város még mindig Európa ékszerdoboza! Miért is kéne alkoholba fojtani a veteránoknak az emlékeiket, könyvvé izzadni a fájdalmat? Mert annak is, mi értelme lenne?
A rengeteg kérdés közül ezen utóbbira biztosan tudom a választ: volt értelme a könyvnek. Persze – hogy a fentebb leírtak mellett is kiálljak egy kicsit – nem az író számára, vagy azoknak, akik átélték a háborút, hanem a következő generációnak, akik már csak a kalandokat és a hőstetteket látják a háborúban.

Oktalanul ostoba
Ajánlani fogom a könyvet barátaimnak, és ha a szívemre hallgatnék, akkor taníttatnám, átbeszélném az iskolában is. Annak ellenére, hogy ugyanazt a hatást érte el, mint Vonnegut másik regénye, hogy bizonyosan tudom: mostanában nem fogom újraolvasni ezt a könyvet sem. De nem felháborodással és csalódással gondolok vissza rá, hanem úgy, mint egy tapasztalatra, amely újraírta a gondolataimat, átformálta a személyiségemet. Megkérdőjeleztem az eddigi életemet. Egyszer. És ennyi elég is kell, hogy legyen!
Mert amilyen könnyednek tűnik elsőre a regény, olyannyira sokkoló, ha visszagondol rá az ember. A kijelentő, tőmondatok, ahogy legyőzhetetlen állításokként mutatnak rá, milyen oktalanul ostoba is az ember. Bizonyos korokban. Rombolunk, tülekedünk és gyilkolunk néhány éven keresztül, majd ugyanezzel a lendülettel átlendülünk a csúcson, és észre se vesszük, hogy ezentúl legnagyobb problémánk az lesz, ha egy író nem válaszol rajongói leveleinkre. Majd hirtelen ismét eljön a káosz, és oktalanul meghalunk egy őrült fegyvere által. Mindez, amint olvassuk (átéljük?), tökéletesen természetesnek tűnik, csak ha visszagondolunk rá, akkor lesz kétségbeejtően szánalmas. Hát ilyen lenne minden ember élete? A mienk is? És most melyik időszakunkat éljünk?




Megosztás

Egypercesek

Radikális akció

Radikális akció

Egy cseh diák, aki a Vencel szobornál gyújtotta fel önmagát

Folytatódik a tetovált lány története

A világpremierrel egy időben jelenik meg a következő Millennium-kötet magyar kiadása

Tokaji falatok

A receptgyűjtéshez a levéltári és történeti kutatások mellett a lakosság segítségére is számítanak

Nomen est omen

Leonardo DiCaprio lesz Leonardo da Vinci

Nyomozva ismeret-terjeszteni

Legendás macsek a magyar főváros rejtelmes bugyraiban

Feliratkozás a hírlevélre

Email