A képregények nézegetését sokáig itthon csupán a gyerekeknek, illetve a kifejezetten könnyed szórakozást kedvelő felnőttek időtöltésének tartották. De mi a helyzet manapság? Beépült-e az általános műveltségünkbe a képregények izgalmas és fantáziadús világa? Varró Attila esztéta Kult-comics című kötetéből kiderül.

Válságban a filmgyárváros
Jó pár éve jött a hír Hollywoodból, hogy válságban a filmgyárváros, mivel nincsenek eredeti ötletek, a forgatókönyvírók, az ötletgazdák, a projektfelelősök, producerek, rendezők képtelenek valami újat lerakni az asztalra, a nap alá. Aztán egyszer csak robbant a bomba és kitalálták, hogy akkor eztán készüljenek nagymozifilmek a népszerű képregénylegendákból, azon nem lehet bukni. Így is lett, jött szép sorban a Batman, a Superman, a Spiderman, Ironman, Fantasztikus négyes, Sin City, Aeon Flux, A holló, Hellboy, V, mint vérbosszú és egyéb hasonlók filmes adaptációja a la comics.
A közel húsz éve tartó reneszánszot többi műfajtársához hasonlóan, és nem nehezen megjósolhatóan a pénz tartja életben, s mára ott tartunk, hogy vége-hossza nincs a képregényhős feldolgozásoknak. A recept többnyire mindig ugyanaz, és a kassza nagyokat csilingel folyton.  Ez persze nem azt jelenti, hogy a filmes átiratok mindig gyengék, sőt, nem egy esetben az eredeti képregény keltette kultusz jó értelembe vett erősödését, újraajnározását jelentik.

Kérdések, válaszok
Korműfaj, kényszer vagy valós igény a képregények reneszánsza? Ki tudja tehát, hogy a korábban nem egyszer lesajnált, a műveletlenség és alpáriság sarokkövének titulált képregényeket most mivégre magasztalják fel, a filmes változatokkal együtt dicsérve?
A nagy kérdésekre Varró Attilánál van a válasz, aki Kult-comics című kötetében alaposan körbejárja a kérdéseket, s kimerítő válaszokkal szolgál. A kiadvány kellő mélységű bepillantást enged, a nekünk, magyar rajongóknak talán kevésbé ismert amerikai, európai és japán képregények világába, melyből a fent leírt folyamatok származtak. Varró a témakörhöz illőn könnyedséggel tárgyalja az amerikai képregények kultúrtörténetének izgalmas epizódjait, különös hangsúlyt fektetve azokra a stílusokra, melyekkel mifelénk alig lehetett találkozni, illetve azok filmes lepárlásait nézhettük csupán a mozikban.  A kötetben szereplő elemző írások a szerző Mozinet Magazinban publikált cikkeinek gondossággal egybeszerkesztett fűzére.
Érdemes az egyik fenti kérdésre máris a szerzőt idézni, hogy megértsük az egész kötet létrejöttének origóját: hamis értékítélet „a képregény megkülönböztetés nélküli alábecsülése, miként valamennyi előítélet a társadalomban.  Minden képregényismerő számára ordas közhelynek számító tény, hogy ennek a médiumnak is megvannak a maga szerzői, alkotói, akik nem csupán kimagasló szakmai tudásuk, igényes kivitelezésű, mélyen rétegzett műveik jogán érdemlik ki a művész nevet, de azért is, mert munkájukat elsősorban az önkifejezés igénye motiválja – márpedig ettől a szándéktól válhat haikuvá bármelyik tűzfalra szórt graffiti vagy balladává egy heavy metal nóta.”

Téves és leegyszerűsítő általánosítás
Ugyancsak megfontolandó Varró Attila, a képregény értékállóságáról szóló mondataival felkeltetnünk magunkban a comics világa iránti érdeklődésünket: „Képeken keresztül kommunikálni a befogadóval a kultúrelit közhiedelem szerint alacsonyabb rendűnek számít, mivel konkrétabb és kevesebb szellemi elvonatkoztatást igényel a verbális kommunikációnál: egy könyvet olvasni kell, a képregényt csupán nézni. Míg a festészetnél ez megbocsátható, mivel egy alapvetően nem-narratív művészeti formáról van szó, addig a képregényt, akárcsak a fimet, meghatározó módon történetmesélő médiumként tekintik a sarki pékségtől a Sorbonne-ig – mellesleg téves és leegyszerűsítő általánosítással. (…) Noha sem a mozgókép, sem a képregény nem tekinthető olyan típusú nyelvi rendszerrel rendelkező művészetnek, mint az irodalom, kódjai ugyanúgy elsajátítást igényelnek, sőt nemzeti kultúrától függőek és éppen oly gazdagon árnyalhatóak, mélyíthetőek, jelentés szintjén, mint bármelyik művészet jelrendszere.”