Lám, egy újabb hanyatlás-regény, ez az első gondolat a könyvet elolvasva. A 19. – 20. század fordulóján oly divatos irodalmi kétségbeesés tér vissza, egy aktuális társadalmi anti-utópia formájában. Ami akkor, a századfordulón a fáradt esztétizmus, a polgári világ hazug kisszerűségének tagadása volt csupán, Houellebecq könyvében a fenyegető napi, már-már szükségszerű valóság előérzete. A századforduló érzékeny dekadense is érzi a közelgő véget, ám azt elképzelni tulajdonképpen képtelen. A századforduló mindannak a csúcspontja és egyben halála, amit összefoglalóan a „polgári” szóval illethetünk. A világot uraló polgár – minden rosszkedve és undora ellenére – semmit nem látott, ami Európát kihívta volna. Úgy tűnt, Toynbee helyesen látja: Európa legfeljebb öngyilkos lehet. Ennek az öngyilkosságnak aztán neki is látott Európa a két felvonásos Nagy Háborúban, azonban úgy tűnik a vég nem a háborúban, hanem a békében ér utol bennünket.


A falnak-vetett-hát pillanata
A bevándorlás társadalmi következményei Franciaországban – a felvilágosodás hazájában, ahol tán Európában a legerősebb a baloldali hagyomány – mára különös fénytörést kapnak. A francia értelmiség szemellenzős és dogmatikus „antirasszizmusa” hosszú időn keresztül semmilyen formában nem engedte felvetni az egyre nyilvánvalóbb és egyre súlyosabb gondokat, melyeket a többségében muszlim bevándorlók tömegeinek asszimilálhatatlansága okoz. A francia állam és maguk a franciák is egyre hátráltak, egyre több dolog felett tértek napirendre és – most már egyre inkább úgy tűnik – a hátuk a falhoz ér. A könyv főhőse mondja a muszlim hatalomátvétel elől családostól Izraelbe menekülő zsidó barátnőjének: „Számomra nincs Izrael.”
Houellebecq arra keresi a választ, hogy mi is történik ekkor, mikor eljön az a pillanat, a falnak-vetett-hát pillanata és arra a kiábrándult válaszra jut, hogy valójában semmi, legalábbis a francia értelmiség szempontjából.
Houellebecq hőse a századforduló dekadens irodalmi alakjainak rokona. Összeolvadnak benne Musil Ulrichja, Thomas Mann Hans Castorpja és Huysmans Des Esseintes hercege és még sokan mások, a polgári világ haldoklásának ikonjai. A főhős – és ez nem véletlen – elkényeztetett gyermeke a kornak. Olyan világ ez, amely lehetővé teszi számára, hogy jólétben éljen, alig dolgozzon, és amit csinál, az is egybe esik az egyetlen dologgal, ami valóban érdekli. Az alapvető különbség, hogy irodalmi elődei még csak a bukás előszelét élik át, így rezignáltságuk kilátástalan ugyan, azonban nincs meg a közelgő vég látványa és borzalma; a világuk – gondolják – talán a történelmen kívüli unalomba fullad majd bele. Az önmagukba-merülés mentes a külső feszültségektől, csak saját undorukkal és céltalanságukkal kell szembenézniük. Houellebecq figurája azonban már egy olyan eseménysor részese, amely rövid távon vezet a megszokott és utált világ bukásához, és őt körülfolyja a történelem, de tulajdonképpen nem érinti meg. Sorsa parafrázis a nagy kedvenc és példakép Huysmans életére. Rokonlelkek. Kifinomultak az irodalom, a gasztronómia, a „stílus” tekintetében és mindketten durván közömbösek bármely élő emberrel szemben, mi több, a legtöbb embertől egyenesen undorodnak. Alapvető különbség azonban, hogy míg Huysmans az „életről” írt könyveket – ahogyan ő látta – addig hősünk az ő könyveiről ír könyveket, bizonyos szempontból a munkája és az élete is egyetlen utánérzés.
Amint Huysmans, úgy Houellebecq hőse is megtér az élete egy pillanatában, ám míg Huysmans számára a kereszténység spirituális vigasz és menedék, addig hősünk számára az iszlám nem vigasz, hanem inkább beletörődés, ha tetszik: behódolás.

A legszembeötlőbb különbség
Ahhoz, hogy hősét el tudja vinni a befejezésig Houellebecq-nek először olyanná kell formálnia, hogy hihető legyen a behódolás. Mindenek előtt felruházza valami végtelen közömbösséggel a mások sorsa iránt. Furcsa ellentmondás, hogy a mesélő példaképének Huysmansnak hősei – és maga Huysmans is – az érzékenység, a kifinomultság és az abból fakadó dekadencia absztrakciói, addig Houellebecq mesélője tulajdonképpen teljesen érzéketlen figura. Nem érinti meg szülei halála és szerelme elvesztését is valamiféle fájdalmas egykedvűséggel veszi tudomásul. „Így kell lennie” – gondolja – „talált valaki mást”, ez a dolgok rendje. Jellemző jelenet, mikor hősünk vidékre menekül a párizsi zavargások elől és behajt egy benzinkútra, ahol három véres, lelőtt embert talál. „Hirtelen megpillantottam a pénztárosnőt: a földön feküdt nagy vértócsában, a kezét nevetséges védekező mozdulattal a mellkasára szorította. Teljes volt a csend. Kimentem a benzinkutakhoz, de nem működtek, le voltak blokkolva. Nyilván a pénztárnál lehetett üzembe helyezni őket. Visszamentem a benzinkút üzletébe, vonakodva átléptem a holttesten, de nem találtam olyan szerkezetet, amivel be tudtam volna indítani a kutat. Rövid habozás után leemeltem a polcról egy tonhalas-salátás szendvicset, egy alkoholmentes sört és egy Michelin-útikönyvet.”  Ehhez talán nincs mit hozzáfűzni.
Szinte kizárólag a szexualitás tárgyának látja a nőket. Valódi szeretet, vagy tisztelet sohasem fűzi hozzájuk, még „nagy” szerelme, Myriam is csak testi vonatkozásokban jut eszébe. Nem emlékezik egyetlen gondolatára, vagy szeretnivaló tulajdonságára sem, annál inkább a fenekére, vagy a melleire – az orális technikájáról nem is beszélve. Ha egy pillanatra fel is vetődik benne az együttélés gondolata, elhessegeti, mert együtt élni tulajdonképpen kényelmetlen.
Ez a tulajdonság fontos, ez teszi majd hihetővé, hogy végül elfogadja a talán legszembeötlőbb különbséget a muszlim és az európai szokások között – a nők alávetettségét és kiszolgáltatottságát. Akárhogyan is gondolkodjunk erről, az európai kultúrában a férfi-nő kapcsolatot valamiképpen egyenrangúnak képzeljük el a párválasztás tekintetében és nehezen elképzelhető, hogy egy kapcsolatban a nő pusztán passzív fél, nem választ, csak választják. Sőt.

Csábító ígéretek
Hősünk folyamatosan érez valamiféle hiányt, amit nem enyhítenek a nők, vagy az ital, ezért, szellemi apja, Huysmans nyomán, kísérletet tesz a megváltás elnyerésére. Természetesen abban a kolostorban próbálkozik ahol Huysmans is megtért. Nem sikerül, nem sikerülhet, a kereszténység nem vonzza, nyomasztja a hely, a rosszul berendezett cella, a vonatzaj, úgyhogy elmenekül. Visszatér Párizsba, ahol is sor kerül a regény csúcspontjaként – ha van ilyen – a megkísértésére. Mint jó nevű professzort vissza akarják csábítani az egyetemre, az újonnan hatalomra került muszlim rendszernek szüksége van az értelmiségi legitimációra. Az egyetemet gyakorlatilag felvásárolják az arab milliárdosok – Szaúdiak, mert Oxfordot a kathariak veszik meg – horribilis fizetést és szakmai kihívást ajánlanak. Hősünk azonban többet akar: új, ám zavartalan és kényelmes életet, mert ha van egyáltalán elképzelése a boldogságról, akkor ez a kényelem az. A kísértő a kereszténységből az iszlámba betért Rediger, az egyetem új rektora, aki az győz meg a nyugati kultúra bukásáról, hogy bezárják a Métropole Szálló kávéházát Brüsszelben. Nehéz itt nem, észrevenni a keserű gúnyt.
Azzal érvel, hogy a keresztény Európa haldoklik, ha nem halott máris. Természetesen előkerül Nietzsche is, az Antikrisztus Nietzschéje, a dekadencia szakértője. Egy oldalról, mint ellenszenves figura, aki azonban tagadhatatlan relevanciával rendelkezik, a főhős többször is „vén kurvának” titulálja, más oldalról, a kísértő érvel Nietzsche gondolataival, a kereszténység és a nyugat halódását bizonyítandó. Érdekes látvány Nietzsche muszlim szemmel, mint érv: lám már egy keresztény európai is temette a saját civilizációját, ergo logikus, hogy mi következünk.
Komoly érv, a hanyatló szexuális életét revitalizáló ígéret, a fiatal feleségek – négy is lehet belőle –, akikkel nincs vesződség, nincs visszautasítás. A nők, mint emberek iránti közöny számára csábító ígéret ez. Az új, bár ismerős monoteista hit továbbra sem érinti meg, de megnyugtatják, hogy ez nem is szükséges, amíg betartja a vallásos külsőségeket. És talán még a hit és a megváltás is megérkezik egy új és – ami nagyon fontos – kényelmes vallás kebelén. Mindent összevetve az ajánlat roppant vonzó, és ahogyan a regény végén a főhős fogalmaz: „...az én életemben is új esély kínálkozott: esély egy második életre, amelynek nem sok köze lesz az előzőhöz. És nem kell megbánnom semmit.”

Hol marad Marianne?
Amiről viszont a könyvben egyáltalán nincs szó, az Franciaország és a franciák. Nem a bevándorló arabok, négerek, hanem a franciák. Hősünk egy helyütt elmélkedik is arról, hogy egész életét Párizs egyetlen negyedében élte le, számára ez az egész ország. Nem tudjuk, nem látjuk például, hogy mit szólnak mindehhez az oly felvilágosult és egyenlő francia lányok, asszonyok, hogyan tűrik el a fátylat és a mindent eltakaró ruhát, meg ami ezzel jár. Van ugyan egy jelenet, mikor Marie LePen szavára kétmilliós tüntetés borítja el Párizst, de ennek nincs folytatása. Nem látjuk amint Marianne fedetlen kebellel vezeti a népet a szabadság barikádjain. Valahogyan a levegőbe marad az egész.

Mindent egybevetve a könyv olvasható akár karikatúraként is, a kiábrándult üres életű értelmiség karikatúrájaként, vagy akár mint a végzet panorámáját. Jól megírt, sodró stílusú könyv, érdemes elolvasni. Az, hogy aztán a könyv valójában diagnózis, vagy boncolási jegyzőkönyv, azt mindenki döntse el maga.