Hogy valahogyan megértsük a mellettünk élőket

MEGJELENT: 2015. június 23. | SZERZŐ: Müllner Nándor

Nagy reményekkel vágtam bele Ed Husain Az iszlamista című könyvének. Nem csak azért, mert „ez az első alkalom, hogy nyíltan elbeszélheti” valaki a radikális iszlamista szervezetekben átélt eseményeket, hanem mert a kötetet egyik tanárom ajánlotta figyelmünkbe antropológia órán. Bízva bíztam hát a tisztelt tanárban és az érdekes, újszerűen megvilágított témában – és a változatosság kedvéért – megint csalódtam.

A szokásos lázadó tini

A könyvet forgatva végigolvashatjuk Moham(Ed) visszaemlékezéseit, hogyan is szippantotta be őt az iszlamizmus, és hogyan térítette le arról az útról, amelyet szülei kimértek számára. Gyakorlatilag, ha nem egy világvallás átpolitizálásáról és annak fiatalokra való befolyásáról olvasnánk, akkor ez a könyv is csak egy lenne a sok közül. De így, most unikumként, mindenki ezt forgatja az igencsak gyönge írói teljesítmény, és a regényt végigkísérő szemellenzős látásmód ellenére is. De legalább az ebben a témában írt következő könyvnek csak egy igen alacsonyra rakott mércén kell átküzdenie magát, ha népszerűbb akar lenni ezen úttörő példánynál.
A témaválasztás tényleg tökéletes: a terrortámadások és a Közel-Kelet mai helyzete miatt mindenki lelkesen próbálja megérteni az arabság újfajta radikálisait. A könyvet megvéve a csodát és az újdonságot vártuk… és aztán megkaptuk a szokásos lázadó tini maszlagot. Egy olyan fiatalról olvasunk, aki hazudozik a szüleinek, mások befolyása alá kerül, mert annyi magához való esze sincsen, hogy ne higgyen el mindent, amit magabiztosan állítanak neki. Drog, ital, nők és rockzene nélkül kapjuk meg ugyanazt a történetet, amiről a világ összes gyermekvédő filmje szól: a társak nélkül felnövő kisebbségi gyermek végül egyetlen barátjának vallási szervezetében találja meg az otthont és biztonságot, amiről egész életében csak álmodott. Mindent elhisz, amit csak hall, téríteni kezd (eredményesen), lelkesedése pedig emelni kezdi a szervezet ranglétráján. Aztán egyszer csak találkozik egy radikálisabb csoporttal, mely téziseinek igazáról se perc alatt meggyőzi néhány egyetemista fiatalember, és mindent hátrahagyva csatlakozik hozzájuk.

Csodálatosan unszimpatikus egy társaság
Elismerem: igencsak elgondolkodtató volt arról olvasni, hogy milyen úton jutott el valaki a legradikálisabb nézetekig. Hogy a „langyos” mozgalmak, akik ártatlan pingpongbajnokságokat szerveznek fiataljaiknak csupán köztes (de átugorhatatlan) megállóként szolgálnak a habzó szájú, „kalifátust” követelő radikálisokig. Tényleg érdekes volt olyan lelkületű emberekről olvasni, akik a konfrontálódást tekinti győzelemnek, és bármilyen témára gond nélkül rá tudják húzni a maguk mondanivalóját. Csodálatosan unszimpatikus egy társaság.
De egy még náluk taszítóbb figurával is találkozhatunk a történet olvasása során: a főszereplővel. Aki lojalitást, értelmet, barátokat, családot hátrahagyva a gondolkozás legkisebb jele nélkül képes elhagyni bármilyen ideát, amit pár hónappal ezelőtt magáénak vélt. Egyik csoportból a másikba csapódik, és mindenhol a legvéresszájúbb aktivista lesz. Mindent elfogad, amit csak mondanak neki, egészen addig, amíg meg nem sértődik „új otthonára”, és nem hall egy szimpatikusabb frázist, amit aztán ugyanolyan lelkesen kezd el követni (öt csoporthoz csatlakozik alig öt év alatt).
Értem én, milyen ívet akart bejárni a könyv. Be akarta mutatni, hogyan hagyja el valaki apjának gondoskodását a saját útjáért, amely egyre inkább eltér környezetének életfelfogásától, majd, amikor elérte a mélypontot… visszatér családja kebelére, oda, ahonnan elindult.
Hát nem csodálatos, hogy valakivel tényleg megtörtént az Alkimista kitaláltnak remélt kliséje? A baj csak az, hogy ugyanazon ok miatt (meghallgatta egy mester beszédét) tér vissza a népi iszlám kebelére, mint ami miatt elhagyta azt. Ráadásul ide visszatérni is ugyanazzal a lelkesedéssel és fanatizmussal tudott, mint ami tökéletes aktivistájává tette a „dzsihádra” buzdító iszlamista szervezeteknek. Amint Koránt kezd memorizálni, mindenkit kioktat annak fontosságáról, pont, ahogy a boszniai muszlimokért való tüntetést létkérdésnek fogta fel alig egy évvel ezelőtt. A vakbuzgó fanatikus átalakult ájtatossá, és ugyanúgy, ahogy a hangosbeszélőbe kiabáló szónok, ez az ember sem lesz szimpatikus számunkra.

Elúszott ez a regény
De csak nem róla szól teljesen ez a könyv? Mi van a körülötte élő emberekkel? A családjával, a többi aktivistával, majdani feleségével? Ők vajon hogyan birkóztak meg ezekkel a pálfordulásokkal, ideológiai változásokkal?
Nagyon jó kérdések, és ha ezeket feltesszük, akkor már azt is látjuk, hogy miért bukott meg Ed Husain könyve. Pont, ahogy a legújabb celebkötetek, ez is csak egyetlen síkon zajlik: „én, én, én, én!”. Főszereplőnk, amint egy közösséget elhagy, hátrahagyja az ottani barátait is, akármennyit tettek azok érte, és akármennyire is „mély barátság alakult ki közöttük”, soha többé nem beszél velük. Folytatja magányos útját, azt képzelve, hogy a benne élő zűrzavar minden muszlimban megtalálható. Felesége, Faye körülbelül annyira jelenik meg a regényben, mint egy hallgatag sóbálvány, aki áldását adja férje minden hirtelen ötletére, és mindenhova elkíséri „támogatva” őt. Lett légyen szó szúfi prédikátorok követéséről, banki munkáról, két éves arab nyelvtanulásról, esetleg egy szaúd-arábiai családlátogatásról… semmiben sem jelenik meg a véleménye.
De a történet akkor ért számomra a csúcspontjára, amikor hősünk a regény végén leírja, hogy az apja, négy éves hallgatás után ismét „fiaként kezdte őt szeretni”, mert visszatért nagyapja hitére. Ha ez a félmondat csak egy kicsit is igaz, akkor megvan ki volt az, aki a radikalizmus karjaiba lökte tizenéves gyermekét, hiába próbált mindent a rossz, előítéletekkel teli angol környékre fogni. De persze erről sem nem tudunk meg semmi konkrétat, mivel a könyv csak a fiú saját lelki utazásáról szól, apja e félmondat erejéig jelenik csak meg benne.
Azt hiszem, már a megírása előtt elúszott ez a regény: az írója globálisnak próbálja láttatni érzelmeit, és megpróbálja ráhúzni olyan történelmi eseményekre is a saját világnézetét, mint például a szeptember 11-ei terrortámadás. A több oldalas ömlengést olvasva egy egyszerű félmondat mégis belevésődött az agyamba: „ez az esemény arra kötelezte az iszlám jogtudósokat, hogy tudomást vegyenek az iszlám politikai jellegéről, és ők is válasszanak, támogatják, avagy elvetik azt”. Ezzel a cselekedetükkel elérték az iszlamista radikálisok, hogy nem létezhet többé olyan ember, aki megengedheti magának azt a luxust, hogy ne legyen véleménye.
Mivel nem vagyok részese a muszlim közösségnek, soha meg nem fordult volna a fejemben, hogy létezhet ilyen vetülete is ezeknek a történelmi eseményeknek. Ez a félmondat és a rajta való tépelődés döbbentett rá, milyen nagy űr tátong köztünk (keresztény örökségű európaiak) és a mellettünk élő muszlimok között. Szükség van olyan könyvekre, amelyek ilyen dolgokra mutatnak rá.
Habár igencsak próbára tette türelmemet, mégsem sikerült eltántorítania Ed Husainnak: ha megjelenik e témában a következő könyv, bizalmat fogok szavazni neki. Szükségünk van arra, hogy valahogyan megértsük a mellettünk élőket!


Címkefelhő
Megosztás