Miért lenne kötelező felnőnünk? Komolyan cselekedni, felelősséget vállalni, másokról gondoskodni? Egy kicsit soknak tűnik – talán ezért sem hajlandó néhány félfelnőtt vagy hozzám hasonló lázadó elhagyni mindent, ami a gyerekkorunkra emlékezteti. Meghagyunk jelképeket: egy-egy vicces sapkát, fura tollat, kifejezést, játékot… Sokan a meséket nem hajlandóak elhagyni. Talán a legtöbben.

Felnőtteknek szánt mese
Mi sem támasztja ezt alá jobban, mint hogy még most is emelkednek fel írók, akik felnőtteknek szánt meséikkel váltak híressé. Szerethető karakterek, felismerhető jók, gonoszok, egyszerű történetek, egyértelmű üzenetek. Századunk legújabb mesélője Neil Gaiman – mindamellett, hogy könyveiben tökéletesen eleget tesz ezeknek a követelményeknek – valahogy mindig sikerül valami pluszt csempésznie elbeszéléseibe, amitől érdemes rá szót vesztegetni. Amitől nem csak népszerű, de „hírhedt” is lesz. Mit fedezhetünk fel legújabb művében, a Temető könyvében?
Első ránézésre csak borút és sötétséget.

Fény és sötétség mezsgyéjén

Sen(ki) Owens szüleit egy jóslat miatt megölték. Egyedül ő maradt életben, ő is csak azért, mert az őt üldöző Jack elől a közeli temetőbe mászott, és ott a halottak szellemei befogadták maguk közé. Lesznek „szülei”, a pár száz éve meghalt Owensék, gyámja, a rejtélyes Silas, és az ő különleges képességei. Igen, Harry Potter és A dzsungel könyve elegyítve északi misztériumokkal. A bizarr az, hogy mindezek ellenére a sötétség világosodni kezd, kellemes sötétkékké változik, amiben jó élni – vagyis amiről jó olvasni.

A történet pedig a fény és sötétség mezsgyéjén folytatódik (depressziósan ne kezdjük hát el olvasni!): Sen a temető védnöksége alatt tanul, erősödik, képességeket gyűjt, majd az őt üldöző Jackekkel megvív és férfivá válik. Felnőtté, akinek el kell hagyni gyerekkora biztonságát nyújtó ismerős helyét – élnie kell, bajba keveredni, kimászni belőle, nyomot hagyni. Az őt örökbefogadó halottak is csak erre vágynak az emberségből: valamit alkotni. Az élet értelmét, egyértelmű jelét pedig hogyan tagadhatnák meg attól, akit szeretnek? Igen, szemmel láthatólag sikerült megfejtenie egy haszontalan, könnyed mesének az emberiség nagy kérdését.

A végső misztériumok
Az írói nagyság úgy hiszem ott található meg, hogy az író tisztában van műfajának korlátaival, olvasóinak vágyaival. A végső csata nem tart tovább, mint tíz oldal – hiszen bárki meg tudta volna jósolni a végkimenetelét. Az üzenetét pedig az utolsó oldalakon jól kivehető betűkkel el is olvashatjuk. De akkor mégis miért érdemes elolvasni, ha minden egyértelmű?
Mert a könyv laza novellafüzér szerkezetű fejezeteiben lépésről lépésre találhatunk magunknak valami igazságtalanságot, amitől feltámadhatnak lelkünkben kérdések – igazságérzetünktől függően. Szűkülő világunkban immár tényleg semmi nem lehet olyan félelmetes, mint a végső misztériumok helye, a temető (ami itt van karnyújtásnyira mindenkitől)? Kell-e félnünk a haláltól, ha már tudjuk, hogy mi van utána? Ha harcolunk az életünkért, szörnyetegek vagyunk – vajon ki ítél és milyen jogon?
Jobban belegondolva a szépsége ennek a könyvnek, hogy feltehetjük ezeket a kérdéseket, de nem muszáj ezt megtennünk. Ha csak egy kedves, nyugodt, kerek történetet szeretnénk az életünkbe, hát belenyugodhatunk. De ha megérintett minket legbelül, adjuk tovább! Hiszen ki tudja? Talán már egy egyszerű vitával is nyomot hagyhatunk magunk után… csak ne jöjjön a temetői „magány”!