A Metró 2033 és a Metró 2034 című nagy sikerű sci-fi regények orosz szerzőjének, Dmitry Glukhovskynak tavaly megjelent legújabb műve egy utópia. Azaz inkább mégsem az.  
A történet szerint egy olyan távoli, a 2400-as évekbeli jövőben járunk, ahol a tudósok már évszázadokkal azelőtt legyőzték az emberiséget korábban rettegésben tartó halálos betegségeket és járványokat, sőt mi több: a halhatatlanság szérumát is felfedezték.

Riasztó jövő
Az esszenciához azonban nem mindenki férhet hozzá: Amerikában csak a felső tízezer, Oroszországban pedig csak a politikai elit kiváltsága a halhatatlanság. Európában viszont – amely a könyv szerint a XXV. században immár egyetlen önálló, egész állam – a lakosság minden tagjának alanyi jogon jár az örök élet garanciája. Ennek azonban súlyos ára van: a halhatatlanságért cserébe le kell mondaniuk a gyerekvállalásról. A törvényt megszegőkre egy speciális elit kommandó, a Falanx vadászik nap, mint nap. A főhős is ennek a csapatnak a tagja, egy nap azonban szerelembe esik, szembefordul a hatalommal és addigi, stabil és nyugodt élete fenekestül felfordul.

A manapság a médiában is egyre inkább hallható-olvasható különböző kutatások és előrejelzések riasztó előrejelzései a jövőre vonatkozóan a Futu.re-ben valósággá válnak: zöld tájak, növények és állatok már csak elvétve maradtak, a kultúra szinte teljesen eltűnt, a Föld túlnépesedett, a legtöbb ember kilátástalanságban és nyomorban él a városokat elborító végtelen felhőkarcolók egyikében, jellemzően egy néhány négyzetméteres, apró lakásban.    

A regény olvasása közben szinte végig az járt az eszemben, hogyan lehetne bekategorizálni ezt a művet? Utópia ez, vagy inkább disztópia?¬¬ A műben megtalálhatók mind a George Orwell által felvázolt, félelmetesen sötét jövő, mind pedig az Aldous Huxley-féle tökéletességhajhász világ elemei. A könyv rengeteg érdekes, nehezen megválaszolható (ha és egyáltalán) erkölcsi és morális kérdést vet fel.

Az ifjakból áradó öröm
Ezek egyike nyilvánvalóan a mindenkori kormánypárt által bevezetett, a túlnépesedésnek gátat szabni hivatott intézkedések létjogosultsága. A történet szerint harminc évnél fiatalabb embereket egyáltalán nem látni Európa utcáin: a halhatatlansággal megáldott (?) lakosokon többé nem fog az idő vasfoga, ennél nem öregszenek tovább. A törvény ellen titokban vétkezőket, a terhességüket időben be nem jelentő nőket a Falanx egysége felkutatja, és választás elé állítja: a vér szerinti apa vagy az anya megkapja az öregedésgyorsító injekciót, ezt követően az illetőnek tíz éve marad hátra. A gyermek megszülethet ugyan, az állam azonban árvaházba kényszeríti őt. Így próbálják szinten tartani a létszámkvótákat. Vajon mennyire elfogadható, hogy a törvény erejével kényszerítsék arra emberek milliárdjait, hogy lemondjanak a gyermekvállalás örömeiről? Arról nem is beszélve, hogy az elit kommandó által leleplezett kismamáknak azonnal kell dönteniük: a saját vagy a párjuk életét áldozzák fel?
A napjainkban is egyre inkább érzékelhető fiatalságkultusz Dmitry Glukhovsky regényében a lehető legradikálisabb formában köszön vissza: a beinjekciózott és egyúttal gyors halálra ítélt idős embereket külön gettókba és nyomornegyedekbe száműzik – a nyilvános helyeken már egyetlen ősz hajszál megjelenése is feltűnést kelt, undort és megvetést váltva ki a társadalomból. A regény üzenete szerint az ifjakból áradó öröm, fiatalos energia és szépség kellemes látványt nyújt és boldogságérzetet ad a társadalomnak, míg az elöregedett, és így „haszontalanná” vált (ráadásul bűnös) emberekre senki sem kíváncsi, és legszívesebben egyetlen állampolgár sem fizetne be egy fillérnyi adót sem azért, hogy eltartsa őket.

A halhatatlanság eltörlése
Az orwelli világra emlékeztető elem az is, hogy a hatalom minden állampolgár mozgását könnyedén nyomon követi, így a Falanx előtt egyetlen, titokban a jogszabályok ellen vétkező sem maradhat sokáig rejtve. A már évszázadok óta kormányon lévő párt „természetesen” uralja a médiát, és nem enged teret az ellenzéknek, az élet pártjának sem: ez utóbbi célja ugyanis a még a XXI. század elején létező normák visszaállítása, azaz a halhatatlanság eltörlése és a gyermekvállalási jog újbóli engedélyezése.
A Futu.re-ben a főhős, Jan egyúttal az elbeszélő is, így az ő szemszögéből élhetjük meg az eseményeket: nagyon gyakran kifejti saját véleményét is az új világról. Érdekes megfigyelni, hogy a cselekmény bonyolódásával és a történet előrehaladtával hogyan változnak bizonyos dolgokról a főszereplő nézetei. A regény ráadásul két idősíkban játszódik: a jelen időn kívül képet kaphatunk még a Jan személyiségét meghatározó hányattatott, árvaházban töltött gyermekkoráról is, amely magyarázatot ad arra, miért vált felnőttkorára olyanná, amilyen.

Véleményem szerint igen izgalmas kérdést vet fel a regény: vajon akar-e az emberiség több ezer évig élni? Jan is utal erre egyik okfejtésében: mivel az európaiak előreláthatólag az örökkévalóságig fognak élni, egyáltalán nem mellékes, hogy olyan foglalkozást válasszanak, amely egyrészt változatos, másrészt előrelépési lehetőséget foglal magában; nagyon is lényeges, hogy az embert lekösse a hivatása, amellyel minden valószínűség szerint még évezredekig fogja keresni a kenyerét. Érdekes párhuzam vonható ebből mai világunkkal, mivel lényegében ez az Y-generáció általános problémája is egyben: habár csupán 70 évre terveznek, a fiatal munkavállalók mobilitásra, rugalmasságra vágynak és legalább hét-nyolc munkahellyel számolnak életük során.  

Glukhovsky sci-fi regénye gyakorlatilag letehetetlen, mert az események egy pillanatra sem állnak le. Szinte minden fejezete úgy zárul, hogy az ember azonnal késztetést érez arra, hogy a következőre ugorjon, hajtja a kíváncsiság. A regény igazi erőssége azonban a vége: az utolsó lapok hatalmas meglepetéseket tartogatnak.
A csattanón túl azonban még érdekesebb lehet belegondolni: akarnánk-e mi ilyen világban élni?