Körülbelül egy hónapja próbálom papírra vetni az érzéseimet – és higgyék el, még most is alig megy. Igen, elkapott az Oszkár-hangulat, és igen, én is komolyan vettem a feladatot, hogy meg kell állapítanom, melyik a legjobb film idén. És sikerült is. Nem, nem érdekelnek a kódfejtők, még ha megannyi üldöztetésen kellett is túlesniük. Továbbra sem akarnám díjjal sajnálni Stephen Hawkingot, és azt sem tartom megvetendő dolognak, ha története van a filmnek, így a Madárembereket is kigolyóznám. Mi marad? Jazz. Dob. Whiplash…

Megváltoztatott
Azóta már többször is megnéztem, és mindannyiszor felkavart. De ami még fontosabb: megváltoztatott. Igen, higgyék el, lehetséges!
De mégis, hogyan tehetett rám ilyen mély benyomást egy film, ami zenéről szól? Rám, akinek valahányszor azt mondják a tanítványai, azért késnek edzésről, mert szolfézs van előtte, legjobb esetben is csak szemráncolást és büntetőköröket kapnak jutalmul. Nekem, akinek soha az életben nem volt hangszer a kezemben? Minden valószínűség szerint, mert nem A Zenéről szól. Pontosabban jóval többről.
Nem tudom megállapítani, hogy valaki „out of tone” volt-e, vagy, hogy milyen nehéz lehet egy bizonyos hangsávot játszani, viszont azt felismerem, mikor látok emberfeletti erőfeszítést és szenvedélyt. Ez a kettő pedig túlmutat a jazzen, magához szólít és rádöbbent: a zenészek is többek az átlagos embernél, mert van egy szenvedélyük, amiért harcolni készek. Áldozatokat hoznak és közben folyamatos meg nem értésbe ütköznek. Mert akinek nincs az életében ilyesmi, hogyan érthetné meg, hogy mit jelent a tökéletest keresni? Miért kelsz fel hajnalban egy olyan álmot kergetve, melyet talán senki más nem lát, csak te? Te, és akit mesterednek fogadsz.

Szenvedély
A film tehát alapjaiban erről szól: Andrew a fiatal dobos és Fletcher az őt felfedező karmester kapcsolatáról. Arról, hogyan irányítja tanítványát a kiválóság felé, és miért teszi ezt úgy, hogy határait a legvégsőkig kitolja – sérülésig, magányig, elkeseredésig. De Andrew tovább csinálja, annak ellenére, hogy mindenki őrültnek nézi a családjában, barátnőjét elveszíti, és még csak látványos sikereket sem ér el.
Ki tudja, hányan vannak ilyenek? Akik az életüket áldozzák valaminek az oltárán, és akiknek a létezéséről sem tudunk? A sportolók, akik csak negyedikek lettek, vagy aki másodjára lépett a Hold felszínére… Azt hiszem megegyezhetünk abban, hogy egyáltalán nem egy szép képet vázol fel a film.
E sugallatot alátámasztandó a második óra közepére Andrewt kicsapták az iskolából, ráadásul tanára is csalódott benne. Felhagy a zenéléssel. Tanul, csajozik, és még csak közel sem boldog. Aztán megcsillan a remény: egy utolsó koncert, egy utolsó lehetőség.
És igen, eljutunk idáig, a nagy megmérettetésig, amire egész végig készült, és ami megváltoztathatja az életét. A nyomás alatt pedig összeomlik. De feláll. Megcsinálja, elzenéli a legfortélyosabb dobszólót (amihez egyáltalán nem értek). De közben! ahogy az apja nézi azt, amin keresztülment, és hallja, amit eljátszik, végre megérti a gyermekét. Mert felfogja álmát és a szenvedélyét, ami akár tetszik neki, akár nem, eggyé olvadt fiával. Andrew tekintete pedig összevillan a tanárával… Hogy felfedezték-e? Teljesen mindegy.

Legmélyebb igazság
Minden ember elismerést akar. Minden tevékenységnek megvannak a maga fokozatai, versenyei és rendezvényei. Gondoljunk bele, milyen érzés lehet, ha az egész világ elismeri: mi vagyunk a legjobbak valamiben! De ha pont azok nem értenek meg bennünket, akikkel leéljük az életünket, és akiknek az elismerésére a leginkább vágyunk, akkor minden hiába lesz. Andrew elnyerte azok csodálatát, akikére áhítozott – győzött.
A film csak ennyit mutat, de ezzel felfedte minden szenvedély legmélyebb igazságát.
És mindezt a tekintélyes „Legjobb hangkeverés és vágás” díjaival jutalmazták…