Ha valaki keveset, vagy szinte semmit nem tud Kimmériáról, az nem a véletlen műve. Egyértelmű ok okozati összefüggés mutatható ki a nem tudás és a nem olvasás között. Adott esetben Villányi László író és Lévai Ádám grafikus kötetéről, a Kimmériáról beszélünk, amelyet nem olvasva, nem sokat tudhatunk erről a különös világról. Illetve – mivel nincs szabály kivétel nélkül – azok is tudhatnak valami Kimmériáról, akik január 22-én a Kódex Könyváruház előadótermében, a Kölcsey Ferenc Olvasókör rendezvényén az alkotókkal beszélgettek.

Testek és tartományok
Kimméria a kimmérek országa, tartománya, vagy legalábbis az a hely, ahol a kimmérek élnek.
Eredetileg valahol Keleten, a Fekete tenger környékén feküdt – így aztán nem meglepő, hogy a Kimméria című könyvet a Kelet Kiadó jelentette meg – igaz, a kimmérek a népvándorlások idején, mint annyi más keleti nép, jöttek-mentek a nagy eurázsiai térben, s végül jelentős részük a tatai tó partján telepedett meg. Ma is ott élnek maradékaik.
E népnek – mint az Villányi László fantasztikus szövegeiből kiderül – van mitológiája, hagyománya, sajátos kultúrája, és mindenféle, lassan feledésbe merülő, jó szokása. Van például szerelemvallása, csiklókultusza, mi több van egyedi és egészen különleges futballkultúrája is.
Ilyesféle: „Mindig játékos természetűnek gondoltam a Kimmérákat, s a gólörömhöz hasonló érzés fogott el, amikor ráleltem a kimmér foci korabeli ábrázolásaira, s láthattam, Kimmériában nem csupán a labda volt kerek, hanem a pálya és a kapu is. A fiúk és a lányok mezítláb játszottak a füvön, mindig együtt, mindegyik csapatban egyforma létszámban voltak mindkét nemből. Gólt viszont csak a lányok lőhettek vagy fejelhettek, a kimmér fiúk számára az volt a legnagyobb dicsőség, ha gólpasszt adhattak szerelmüknek. Így aztán gyakorta előfordult, hogy valaki a kapu torkában megállt, s elkezdett visszafelé cselezni, bevárva azt a pillanatot, míg gólhelyzetbe hozhatott egy lányt. …a lányok áttetsző szoknyácskában szaladgáltak, szebbnél szebb bokák, vádlik adtak okot az ámulatra, a labda mellre vételéről nem is beszélve.
Teliholdnál játszották az esti mérkőzéseket, a sejtelmes fényben lenyűgözőek voltak a testcselek. A lányok fehér bőre és a labda találkozását halk moraj kísérte, a sarkalásokat pedig nem hagyták csettintés nélkül a chimérák. A gólörömnél csak irigykedni tudtak a nézők, különös tekintettel arra, hogy a kimmér fantáziából eredően a variációk száma végtelennek tűnt, főleg a mai viszonyokkal összevetve. A résztvevők kifejezetten örültek az esőnek, hiszen a játék akkor is folytatódott, sőt, hevesebben, talán nem kell magyaráznom, miért.
A csatákat közös fürdőzés követte a Tóban, ahol a Lény a fiúkkal, egy-egy chiméra a lányokkal incselkedett a víz alatt…”

Rémek és szépségek
Kimméria léte, mint az a fenti, rövidke idézetből is kiderülhetett, természetesen összefügg a chimérákkal, ezekkel a furcsa, különös, és jóindulatú lényekkel, akiknek ókori ábrázolása nehezen összevethető Lévai Ádám grafikáival.
A lényekről így ír Villányi László: „Eredetileg azért keltem útra, hogy láthassam a chimérákat, mert barátomnak megjelent közülük tíz, s ő meg akarta mutatni őket. Én pedig nem tudtam nem jelentőséget tulajdonítani annak, hogy izgatottságomban eltévedtem, s így felfedezhettem a tó Lényét. Hajnalig maradtam a parton, s bár nem tűnt föl többé, megszületett bennem a bizonyosság: a Lénynek valami alapvető köze van a chimérákhoz, hiába maradtak rejtve.”
Majd másutt így folytatja: „A kimmérákkal vajon hány chiméra jöhetett az ősi Kimmériából? Olyanok, akik segítették őket, s olyanok, akik idővel elvadultak. A chimérák egy része nyilván láthatatlan maradt az emberi szem számára, legfeljebb hangjukat érzékelték. Másokat csak villanásnyi időre láttak, s nem születhettek leírások. Tudunk szépségimádó chiméráról, amelyik tökéletesen ki tudja tölteni egy fatörzs, egy pillangó vagy egy falevél árnyékát. A lányok nem látnak senkit, mégis azt érzik, hogy valaki gyönyörködik bennük.”
Ám, hogy mi magyarázza azt a furcsa ellentmondást, ami a chimérák nyilvánvaló jóindulata, bölcsessége, illetve a Lévai Ádám grafikáiból áradó különös rémalakok látványa között feszül, nos, azt nehéz megérteni. Egy magyarázat szerint, mivel a chimérák többnyire láthatatlanok, ábrázolásuk során sem hagyatkozhat másra az alkotó, mint saját lényének legmélyebb bugyraira. Ott viszont mindenféle furcsaság található. Olyan különös lények is, mint amilyeneket Lévai Ádám rajzolt a könyv lapjaira. Mások szerint inkább arról lehet szó, hogy a kimmérek, az őket segítő chiméráknak köszönhetően, olyan tökéletesek, szépek és humánusak, hogy Lévai Ádám grafikáiban inkább az tükröződik, ahogyan ők látnak bennünket: torznak és rémisztőnek.
A grafikus azonban a leghatározottabban cáfolta ezt a felvetést…

Valóság és fantázia
Kimmériát természetesen a képzelet szülte, de amikor elolvassuk a kötetet, úgy érezhetjük, hogy e különös nép értékei, viszonyai, hagyományai közelebb állnak hozzánk, mint a hétköznapok kínos-dolgos realitásai.
Felbukkan a könyvben a kultúra és a művészet történetének számos nagyszerű alakja, aki – legalábbis Villányi László szerint – a kimmérektől vett át számos eszmét, hitet, gondolatot.
„Johann Wolfgang Goethe Itáliából hazatérve megpihent a Tó partján. Vendéglátója egy Jász nevezetű kiváló férfiú volt, aki szüntelenül Szicíliáról faggatta a költőóriást. És nem hallgatott a chimérák felől. Ekként bukkanhatunk nyomára a Wilhelm Meister tanulóéveiben a szerepjátszó chimérára. A szerepjátszó chiméra behatóan foglalkoztatta Anton Pavlovics Csehovot is. Bár nem is annyira a chimérák izgatták, hanem inkább a szörny különféle szerepei. Így született meg egyik fergeteges komédiája: De mi lett a nővel? És az sem lehet véletlen, hogy a kimmér mitológia ismeretében ilyen tanácsot adott Csehov: Ha nincsenek tények, helyettesítse költészettel! Carl Gustav Jungot a kollektív tudattalan gondolatán túl leginkább a szerepjátszó chiméra érdekelte…”
És így tovább, és így tovább… Amikor Proust, Camus vagy, mondjuk, Paul Valéry műveit olvassuk, Villányi László szerint Kimmériáról olvasunk.
Kimmériáról így végső soron mindenki tud valamit, aki az élet reneszánsz teljességében kedvét lelheti, akit magával bír ragadni a szellem gazdagsága, akit örömmel tölt el a művészet szépsége, aki gyönyörködni tud a szerelemben. Csak talán nem tudja, hogy tudja…
 „A kimmérák úgy hitték, hogy életük legnagyobb adománya a szerelem. A szerelmeseket kultikus tisztelet övezte, áhítattal nézett rájuk gyermek és meglett ember. Cölöpökre, a Tóba nyúlva épült a szerelmesek háza, ide költözhettek azok, akik egymásra találtak. A csodálók virágokkal, illatos füvekkel borították a boldogsághoz vezető kis hidat, gyümölcsökkel kedveskedtek minden áldott nap. Esténként a szerelem zenéje teremtődött a tó fölött. A kimmérák szerelemvallásának nem volt papja és papnője, a gyermekek mégis abban a hitben nőttek fel, hogy majdan eljön számukra is a szerelem ideje, az idősek pedig dédelgették magukban a megélt szerelem emlékeit.”