Ugye, milyen pofonegyszerű – csapunk a homlokunkra, amikor megtaláljuk a választ a kérdésre, amely hetek, hónapok, vagy akár évszázadok óta izgatott bennünket. A megoldások ugyanis többnyire pofonegyszerűek. Csak éppen nem jutnak eszünkbe…
Nos, valami effélét éreztem akkor, amikor elolvastam Kevin Leman Születési sor(s)rend című kötetét. Már amikor megláttam a könyvesbolt kirakatában, akkor tudtam, hogy ezt a könyvet nem lehet otthagyni. Annak semmiképpen sem, aki három gyermeket nevel. Meg annak sem, akinek van egy, két testvére. Meg annak sem, akinek vannak barátai, rokonai, ismerősei, akinek van munkahelye, szakmája, foglalkozása.
Egyszóval, érdemes belelapozni.

Hányadik voltál a családban?
A kötet fülszövege szerint: „Akárhová is érkeztünk a sorban, ez a pozíció számtalan módon rányomja a bélyegét az életünkre. Alapvetően meghatározza a személyiségünk alakulását, a kapcsolatainkat, a házasságunkat, azt, hogy milyen alkalmazkodási és megküzdési módokat alakítunk ki, milyen hivatást választunk, vagy miként neveljük a gyerekeinket. A „Születési sorsrend” könnyed és szórakoztató, mégis informatív olvasmány, amely humorral és sok példával fűszerezve ad támpontot saját személyiségünk eredőinek jobb megértéséhez, a harmonikusabb párkapcsolathoz, az elsőszülött, középső vagy épp legkisebb gyerekek neveléséhez, és ahhoz, hogy jobban eligazodjunk a kapcsolatok útvesztőjében az élet minden területén.”
Persze a háromszáz oldalas kis kötetet nehéz egy fülszövegnyi szummában összegezni, ám az tény, hogy aki elolvassa Leman doktor kötetét, az nagyon sok dolgot meg fog érteni. Megérti majd, miért viselkednek úgy gyermekei, ahogy viselkednek, miféle motívumok hajtják barátait, milyen lelki fűtőanyag működteti barátait, kollégáit, ismerőseit.
Elég annyit kérdeznie tőlük: hányadik voltál a családban?

A végzetes sorrend
Mert Kevin Leman nem állít kevesebbet, csak azt, hogy a születési sorban elfoglalt helyünk döntően befolyásolja azt, miféle emberekké válunk. Könyvével választ ad arra a sokszor feltett, sokszor körbejárt és sokféleképpen magyarázott kérdésre, miként lehetséges az, hogy az azonos szülőktől származó és azonos környezetben nevelkedő gyerekek olyan homlokegyenest eltérően viselkednek.
Nos, állítja a szerző, a különös jelenség oka nem annyira a genetikában, még kevésbé a csillagok állásában keresendő, hanem egyszerűen abban a tényben, hogy az egymás után születő gyermekek egymás számára is környezetet jelentenek, mégpedig meghatározó környezetet. Pontosabban fogalmazva: minden új gyermek más környezetbe érkezik, és születésével maga is megváltoztatja az eddigi környezetet. Hogy ennek a jelentősége sokkal nagyobb, mint eddig gondoltuk, az Kevin Leman legfontosabb állítása.
Leman annyira fontosnak tartja a születési sorrendet, hogy egyenesen azt állítja, minden, ami ebből következik, fátumszerűen telepszik az emberre, szabadulni tőle nem lehet, ezért – fűzi tovább a gondolatmenetet – legjobb, ha megbékélünk sorsunkkal, és kiismerjük azt. Így esetleg kezelni tudjuk majd azokat a nehézségeket, illetve élni tudunk majd azokkal az előnyökkel, amelyeket sorsunk, azaz születési sorban elfoglalt helyünk kiszabott nekünk.

Elsők, középsők, utolsók
Persze a dolog kicsit bonyolultabb annál, hogy önmagában a sorrend, mindent eldöntsön. Egy családban például lehet akár két elsőszülött is: egy elsőszülött fiú és egy elsőszülött lány. Sőt, ha a legkisebb testvér, és az újonnan érkező még kisebb testvér születése között több mint hat év telt el, akkor ő, mármint a legapróbb csemete, új családi kört kezd. Ismét elsőszülötté válik. Ekkora korkülönbség esetén ugyanis már nem jelent számára releváns környezetet bátyjainak sora. És, így tovább, és így tovább, hosszan sorolja a szerző mindazokat a buktatókat, szabályokat, összefüggéseket, amelyek bonyolítják a születési sorrend sorsszerűségét.
Ám akármilyen szerteágazó is doktor Leman rendszere, azért jól követhető, sőt könnyed olvasmány. Jó humorral megírt, üdítő példákkal alátámasztott, ám keveset tudományoskodó, sőt tudományos szempontból tulajdonképpen eretnek kötet ez.
Éppen olyan, amilyet egy legkisebb testvérnek írnia kellett. Mert középsőnek született ember efféle könyvet biztosan nem ad ki a kezéből. Elsőszülöttek pedig egyenesen felháborodnának, ha nekik tulajdonítanánk ezt az egyáltalán nem elsőszülöttes könyvet.
Leman doktor szerint ugyanis a legnagyobbak szükségszerűen maximalisták, precízek, pedánsak, de az íróasztaluk rendetlen… Mégpedig többnyire azért, mert igen kevesen vannak közöttük olyanok, akik valóban meg tudnak felelni az önmagukkal szemben támasztott, magas elvárásoknak. Legtöbbjük afféle kudarcot vallott maximalista. A középsők viszont fütyülnek rá. Mármint a bátyjukra. Ők – valamilyen szempontból – biztosan ellentétjei nagyobb testvérüknek, viszont kiváló diplomaták, ragyogóan alkalmazkodnak, s olykor hajlamosak kiélvezni azt az egyébként kellemetlen tényt, hogy rájuk irányul a legkevesebb figyelem. A legkisebbek pedig többnyire a család bohócai. Küzdenek szüleik és környezetük figyelméért, s ezt sokszor nagyon alternatív eszközökkel, olykor lázadó módon érik el.

Évtizedes gyűjtés tanúsága
Leman doktor több évtizedes pszichológusi munkája során gyűjtötte össze családok százaira támaszkodó megfigyeléseit azzal kapcsolatban, mekkora súlya van a születési sorrendnek életünkben.
A születési sorban elfoglalt pozíció kapcsolatának feltérképezése után ugyanis hosszan értekezik arról, hogy ez a pozíció mikét teszi megérthetővé felnőttkori döntéseinket, pálya- és párválasztásunkat. Miért bánunk úgy a pénzzel, az emberekkel, az értelemmel, vagy az érzelmekkel, ahogyan bánunk. S mindezeket tudva – állítja a szerző – könnyebben eligazodunk majd a világban, jobban megértjük majd mások, meg persze a magunk motivációit, s nem kívánatos tulajdonságainkra nagyobb figyelmet fordíthatunk. Egyszóval jobb lesz nekünk.  
De azért, hadd biggyesszek ide a végére egy gonosz megjegyzést is. A kötet ugyan rendkívül meggyőző és valóban sodró lendületű érvelése mellé mindenképen ide kívánkozik egy mondat. Annak idején Popper Péter hallgatója voltam, s a bölcs tanító a pszichológiatörténetről mesélve megemlítette, hogy a hetvenes-nyolcvanas években nagy divatja volt az önismeretnek. „Mindenféle önismereti programok indultak, és azt reméltük, hogy mindez segíteni fog azokon, akik neurotikus tünetekkel küzdenek. Aztán kiderült, hogy nem segített. Csak annyi történt, hogy az önmagukat nem ismerő neurotikusokból, önismerettel rendelkező neurotikusok lettek…”
Persze bizonyos tekintetben ez is eredmény. Ne vegye el senkinek a kedvét Leman doktor valóban szellemes könyvétől!