Analógiák

MEGJELENT: 2020. július 8., szerda | SZERZŐ: Aristo

Az elmúlt hetekben kezembe került Soboul könyve a francia forradalomról. Valahol furcsa dolog azt mondani, hogy a „kezembe került”. Az egykor olvasott könyvek néha eszébe jutnak az embernek, ki tudja mily okból, és az elme rejtett zugából előlépve hirtelen, mintegy megkívánja őket újra. Így jártam Soboul munkájával is. Ám az illető az én ízlésemhez képest igencsak marxista, így aztán gondoltam, olvasok ugyanerről valami kevésbé vonalas történelmet is. Elővettem hát François Furet könyvét ugyanerről az eseményről, és azt is nekiálltam elolvasni. 

Kép forrása

Déjà vu
Rögtön a könyv elején – furcsa déjà vu érzés vett rajtam erőt. Úgy tanultam, hogy a királyság, az arisztokrácia, a nemesség mindenféle galád tetteket követett el a „nép” ellen, ezért egyszer csak betelt a pohár: a nép fellázadt és elkergette, illetve legyilkolta őket. Azt is tanították hozzá, hogy a „fejlődés” a feltörekvő burzsoázia történelmi szükségszerűséggel indított háborút a „feudalizmus” ellen, mert ezt követelte a fejlődés. Mindenesetre a dolog váratlan volt, koordinálatlan, az események pedig kiszámíthatatlanok. Hát, Furet-nél nem ezt olvasom.
Ő arról beszél, hogy a felkelés kitörése előtt a változások már a levegőben lógtak, és maga a monarchia, az arisztokrácia kezdeményezte őket. A szereplők, tán még a közepes képességű XVI. Lajos is, át voltak itatva a felvilágosodás eszméivel, s mire az ország a lázadás küszöbére ért, a talaj – szellemi, ideológiai értelemben – már régóta elő volt készítve. D'Alembert, Didrot, Voltaire és a többiek már aláásták az egyház és a monarchia tekintélyét, természetesen az értelem nevében. Így nem csoda, hogy közvetlenül a lázadás előtti időben a „fejlődés” hangadói között sok arisztokratát, mi több, egyházi méltóságot találunk. Csak példaképpen: Lafayette márki volt, Mirabeau gróf, Talleyrand pedig érsek. Mindannyian az alkotmányos monarchia és tulajdonképpen a királyság hívei, mérsékelt reformerek. Óriási reformokba fogtak, a közigazgatás, a népképviselet és a pénzügyek, a gazdaság tekintetében. (Franciaország újkori történelme egyébként is a pénzügyi válságok és az azokat követő lázadások története.)
A dolgok azonban – ahogyan az lenni szokott – természetesen túlnőttek rajtuk, bármilyen reformot vezettek be, azok nem voltak elégségesek, összefoglalva: kiengedték a szellemet a palackból, és többé már nem lehetett visszagyömöszölni oda. Túllépett rajtuk a történelem – nevezzük így. Franciaország pedig kiszolgáltattatott a csőcselék őrjöngésének egészen addig, míg pár százezer halott után örömmel vetette magát Napóleon lábai elé, aki rendet tudott tenni. 

Kép forrása

A pénz hangjai
Itt tartottam a könyvben, mikor szemem elé került a híres-nevezetes Wall Street Journal cikke, mely a jelenleg folyó amerikai eseményeket „jakobinizmusnak” nevezi, és arról beszél, hogy az események bizony elfajulni látszanak. A szellemi fordulat, mely magával ragadta az egyetemeket, az oktatást, a szórakoztatóipart és az ún. „művészeteket”, hirtelen kilépett az iskolák, szobaszínházak és primitív filmek világából, és véres valóssággá vált. Tökéletesen igaza van az eufemisztikusan „pénzügyi köröknek” nevezett csoport szócsövének, a dolgok valóban rossz irányba mennek.
Ám ez természetesen korántsem előzmények nélkül történik, hiszen pontosan ők, a balliberalizmussal indoktrinált „elit” volt az, aki változásokat akart. Nem csak a „kultúra” képviselői, hanem az üzleti élet, a nagyvállalatok is versengve tették magukévá a legabszurdabb zagyvaságokat, festették szivárványszínűre logóikat, vagy éppen most feketére, ahogyan a „korszellem” – mindközönségesen a divat – ezt elvárja tőlük. Teszik ezt akár akkor is, mikor ez már árt az üzletmenetnek. Ők voltak azok, akik a szellemi módinak behódolva egyre abszurdabb követeléseket támogattak, melyek aztán lassan, mint a sav, szétmarták a családokat, a vallást, szinte mindent, mely egy ország népét össze képes tartani. Mikor pedig mindezzel már jól átitatták a társadalmat, csodálkozva nézik, hogy támadások indulnak általában a rend, az állami szervezetek ellen, és vészesen közelít az anarchia, a csőcselék uralma.

Kép forrása

A rend értéke
Pontosan úgy járnak, mint elődeik, az akkori elit, akik bizonyára szintén csodálkozva nézték, hogy mi lett az ő jó szándékú gondolataikból. És akik hiába próbáltak meg később gátat vetni a kitörő borzalmaknak, tehetetlenné váltak. A rend ugyanis tulajdonképpen roppant törékeny dolog, és a látszat ellenére nem is természetes. Nem olyan, ami magától fennáll. A rendezett társadalom minden elemének, a kultúrának, a gazdaságnak, az intézményeknek összhangban kell működnie, és eme összhang fenntartása komoly erőfeszítést igényel. Ha megbontják, nincs mit a leromboltak helyébe állítani, ez pedig káoszhoz vezet.
Ezért is érdemes néha régi, poros könyvek történeteit olvasni: paradox módon megmutatja, hogy még mindig emberek vagyunk, akik fönt és lent, évezredek óta ugyanazokat a hibákat, bűnöket követik el. Képtelenek vagyunk visszalépni, elismerni gondolatmenetük, vagy kiindulópontjaink hibáit, s csak akkor kapkodnak rémülten, mikor az elkerülhetetlen beteljesedik, hogy aztán a gyerekeikre, unokáikra maradjon a szellemi és fizikai rend helyreállításának feladata. Csak legyen elég erő bennük.
Megosztás