Fellelni az életben az abszurdot

MEGJELENT: 2020. április 20., hétfő | SZERZŐ: Vörös Viktória

Tíz éve, hatvanhét éves korában hunyt el Schwajda György drámaíró, dramaturg, rendező és színházigazgató. A színházalapítók sorába tartozik, neve összefonódott a modern magyar drámaírás és színjátszás ügyével. 1974-ben végezte el a Színház és Filmművészeti Főiskola dramaturg szakát. Nevéhez kötődik pályája kezdetén és zárásaként két vidéki színház − a szolnoki és a kaposvári − megújítása, illetve a Nemzeti Színház megépítése és elindítása kormánybiztosként 1999-től. 2002-ig a Nemzeti Színház első igazgatója, majd 2008-tól haláláig a kaposvári Csiky Gergely Színházat vezette.

Kép forrása 

Dialógust írni és szituációt teremteni
Schwajda György 1943-ban született Kispesten, ahol segédmunkás, újságkihordó, betanított nyomdász, tűzoltókészülék-ellenőr volt, majd később díszletmunkásként dolgozott. 1966-ban nyert először országos drámapályázatot a Bohóc című színművével, amelyet Veszprémben mutattak be 1967-ben.1978-tól három hónapig a szolnoki Szigligeti Színház dramaturgja volt, majd 1985-től 1992-ig igazgatója, amikor is egy új színházat építtetett fel az előző romos épületből: műszakilag modernizálta és teljesen új műsorszerkezetet alakított ki, országos hírű színészek meghívásával. A Szigligeti Színház az újító színházak sorába került olyan előadások révén, mint a Doktor Zsivágó vagy a Ballada a 301-es parcella bolondjáról, illetve a Mesebeli János című színműve. 
1995 és 2000 között újra az alföldi megyeszékhely színházának élére került. Ekkor Almási Éva, Darvas Iván és Garas Dezső szereplésével vitte színre a Miatyánk című művét, majd A rátóti legényanyát, melynek filmváltozatát 1989-ben mutatták be Legényanya címmel, Eperjes Károly, Pogány Judit és Garas Dezső főszereplésével, utóbbi rendezésében. A világvégi kis faluban (ahol minden férfinak Béla a neve), egy anya a Józsi nevet adja fiának. Imája meghallgatásra talál, és fia teherbe esik Ágikától. A tanácselnök, majd a király döntését félreértve Rátót népe megkövezi a gyermekágyas Józsit, aki ebbe belehal.

Kép forrása

Az örkényi groteszk folytatása
A Schwajda-féle színmű lényege, hogy végletekig fokoz egy groteszk alaphelyzetet, amit a hétköznapi életből merít. Mesebeli János című komédiában Varga János, az egyszerű lakatos elhatározza, hogy meghálálja az államnak a neki tett jókat, így a felszabadulást: vesz egy porszívót a parlamentbe, mivel ott úgyis hasznát veszik. Másik drámájában, a Csodában (1975) a nyomdásznak, aki vak, újra munkába kell állnia, mivel kiállítottak róla egy papírt, hogy visszanyerte a látását. A Himnuszban (1977) a segítség a család teljes tönkretételét jelenti: Józsit és Arankát feljelentik, amiért a részeg családapa éjjelente a Himnuszt üvöltözi gyerekeivel az udvar közepén. A jószomszédi humánum addig fokozódik, amíg a házaspártól elveszi a gyámhatóság a gyermekeit. 
Schwajda azonban más műfajban is remekelt: Garas Dezsővel és Törőcsik Marival a főszerepben, Taub János rendezésében a Pesti Színházban került műsorra Márquez Száz év magány című regényének színpadi változata. Az addig színpadon játszhatatlannak tartott regényt Schwajda úgy írta át színpadra, hogy Ursulát, a Buendíák ősanyját tette meg főszereplő-mesélőnek. A dramaturg zseniális munkát végzett, mert úgy válogat a cselekményszálak között, úgy váltogatja az idősíkokat, hogy nem sérül a cselekmény, minek köszönhetően a darab színháztörténeti szenzáció lett.
Nánay István megállapítása szerint Schwajda György „élete, egyénisége és művei ellentmondásokkal teliek, akárcsak személyének és darabjainak megítélése. Egyes bírálói a közép-kelet-európai abszurd dráma legjelesebb képviselőivel egy szinten emlegetik nevét, mások író voltát is megkérdőjelezik, mondván, darabjai átgondolatlan kabaréötletek.” Tény azonban, hogy darabjait nagy sikerrel játsszák az ország színházaiban Gyulától Budapestig.

Kép forrása

Törőcsik Mari első találkozása Schwajda Györggyel
„A Schwajdával való első találkozás örökké emlékezetes. Garas rendezte a Csodát a József Attila Színházban, mellesleg azt gondolom, jó előadás volt, én egy Bíborka nevű szerepet játszottam benne. Szólt a Dezső, hogy bejön Schwajda az összpróbára. Odajött, bemutatkoztunk:
– Törőcsik Mari.
– Schwajda. 
És továbbment. Kérdezem aztán Garast: „Hülye a te barátod? Nem vártam, hogy ájuljon el tőlem, de hogy annyit se tud mondani, hogy ’örülök’ vagy valami?!” Aztán Dezső elmondta, miért viselkedett ilyen „hülyén”. Akkoriban zajlott a pályáztatás a József Attila Színház igazgatói posztjáért, és én benne voltam abban a bizottságban, amelyik javaslatot tett a fővárosnak. Schwajda, aki pályázott, még a látszatát is el akarta kerülni annak, hogy ő egy bizottsági taggal „barátkozik”. A következő nevek szerepeltek a pályázatában: Taub János, Iglódi István, Garas Dezső, Törőcsik Mari… Ketten szavaztunk rá: Székely Gábor és én. Kértük, szavazzunk még egyszer. Hiába. Schwajda nem kellett. A Művész Színháznak is azért lettem én az igazgatója, mert Schwajdát nem akarták. Őt valamiért nem vették be.
– Miért nem?
– Fogalmam sincs. Talán mert jól csinálta a dolgát. Nem tudom. De azt tudom, hogy leszámítva az első, Nemzetiben töltött éveimet, akkor voltam színházban a legboldogabb, amikor vele dolgoztam.”
Megosztás