Negyven éve halt meg Jean-Paul Sartre

MEGJELENT: 2020. április 16., csütörtök | SZERZŐ: Magyar Miklós

1980. április 15-én elhunyt a 20. század egyik legnagyobb hatású gondolkodója, Jean-Paul Sartre. Tabudöntögető életmódja, rapszodikus politikai pályafutása emelte a huszadik század legérdekesebb karakterévé, úttörő filozófiai munkássága pedig az irodalom halhatatlan alakjai közé. 

Kép forrása

A gyermek „Poulou”-tól a filozófiatanárig
Jean-Paul Sartre 1905. június 21-én született Párizsban, polgári családban. Édesanyja unokatestvére a Nobel-békedíjas elzászi német teológus, lelkész, filozófus, orgonaművész, tanár, orvos Albert Schweitzernek.
Sartre tizenöt éves volt, amikor édesapja meghalt. Apja helyett anyai nagyapja, Charles Schweitzer nevelte fel. A kis „Poulou”, ahogyan becézték, 1917-ig tíz boldog évet töltött anyjával és nagyszüleivel. Ahogyan gyermekkorának leghitelesebb forrásában, az 1964-ben megjelent A szavakban írja: „Paradicsomban éltem. Reggelente boldog ámulatban ébredtem, csodálkoztam azon a szerencsés véletlenen, hogy a világ legegyetértőbb családjában és legszebb országában születtem.” Nagyapja hatalmas könyvtárában csakhamar felfedezte az irodalom csodálatos világát, és ahelyett, hogy társaival játszott volna, a könyveket bújta. „Életemet úgy kezdtem, ahogyan bizonyára végezni fogom: könyvek között.” 
Tízéves koráig nagyszülei nem engedték iskolába menni, így otthon kapta meg mindazt, amit a többi gyerek az iskolában. 1915-ben íratták be a IV. Henrik Gimnáziumba.
1939-ben behívták katonának, 1940-ben német hadifogságba került. 1941-ben, amikor a németek megszállták Franciaország nagy részét, a hadifoglyok közül sokat, köztük Sartre-t is hazaengedték. Katonai szolgálata után az akkor huszonhat éves fiatal tanárt Le Havre-ba nevezték ki, ahol 1931 és 1936 között tanított filozófiát. Tanítványainak visszaemlékezései szerint semmiben sem hasonlított egy konvencionális tanárra, ami gyakran kiváltotta elöljárói nemtetszését. Akkoriban a tanárok mindig megtartottak egy lépés távolságot diákjaiktól, akiktől megkívánták a feltétlen tiszteletadást. Nem így Sartre: nyáron a tengerparton tartotta óráit, ahol hosszasan vitatkozott diákjaival. Még az is megtörtént, hogy Sartre utasításainak megfelelően diákjai a Saint-François negyedbeli bordélyház előtt várták.

Kép forrása

Tilalomfák nélkül

Sartre, aki minden burzsoá megkötöttséget gyűlölt, soha nem nősült meg, ám élete végéig társa volt Simone de Beauvoirnak, a leghíresebb francia feminista írónőnek. A társa szó elől az ilyenkor szokásos hűséges jelzőt el kell hagynunk, mert Sartre és Beauvoir egyfajta szexuális forradalmat hajtott végre, amikor megkötötték a híressé vált paktumot, miszerint mindkettőjüknek jogában állt „esetleges” szerelmi kapcsolatokat is létesíteni, s mindketten maximálisan éltek is ezzel a maguk választotta szabadsággal. Sartre-nak esetenként egyszerre hat-nyolc szebbnél szebb lánnyal, asszonnyal volt szexuális viszonya, köztük kiskorúakkal is, Simone de Beauvoir pedig férfiakon kívül lány tanítványait is szívesen látta ágyában.
Ám Sartre nemcsak különös szexuális szokásaival keltett feltűnést, de minden más téren is rendhagyó módon élt és dolgozott. Nem volt hajlandó meglátni a társadalom által állított útjelzőket és tilalomfákat. Gimnáziumi tanártársai és tanfelügyelői ellenszenvét váltotta ki hanyag, „tanárhoz nem méltó” öltözködésével, de meggyűlt a baja tanítványai szüleivel is, mikor felháborodtak azon, hogy fiaik filozófiatanárukkal boxmeccseket vívtak és időnként vérző orral tértek haza.
Már a fentiekből is kitűnik, hogy Sartre nem törekedett a külvilág elismerésére, ezért nem fogadta el a francia Becsületrendet, de a Nobel-díjat is visszautasította, mert szerinte ezek korlátozták volna szabadságában. Elismerést olvasóitól várt, és ezt a célt tartotta szeme előtt, amikor már kisgyerek korától író akart lenni. 

Kép forrása

Az egzisztencialista életvitel és a befutott író
A háború után Sartre már ismert és elismert író és filozófus volt. Simone de Beauvoirral, valamint író- és művésztársaival megteremtették az egzisztencialista életmódot. Ennek színhelye Párizs szíve volt, a háború után a Saint-Germain-des-Prés negyed mintegy tíz évre a szellemi és a kulturális élet központjává vált. Sartre ekkor sem hagyott fel polgárpukkasztó életmódjával: Szinte beköltözik a Café de Flore-ba, ahol lázas munkával töltötte napjait. A kávéház sokat látott tulajdonosa azonban többször megelégelte, hogy illusztris vendége egyetlen kávé mellett nyitástól a zárásig nem mozdul helyéről, felszedi a földre szórt csikkeket, és azokkal tömi meg pipáját.
Sartre 1945-ben Merleau-Pontyval megalapította a Temps modernes című, kifejezetten baloldali szellemiségű folyóiratot, amelynek beköszöntőjében az elkötelezett irodalom jelszavát hirdeti meg. Ettől kezdve 1980-ban bekövetkezett haláláig az elkötelezett értelmiség szimbólumává vált. Első nagy irodalmi sikere, az 1938-ban megjelent Az undor máig a francia irodalom legolvasottabb könyvei közé tartozik. Második és egyben utolsó, befejezetlen regénye A szabadság útjai. Elbeszélései, drámái, filozófiai művei és esszéi mindegyike tükrözi Az undorban kibontakozó sartre-i világképet, ugyanakkor meghaladják azt. A fal Az undor megjelenése után egy évvel kerülhetett az olvasók kezébe, ami nem csupán megrázó történeteivel, de kristálytiszta stílusával is felkeltette a kritika és az olvasók érdeklődését. 
Sartre drámái a háborút követő években, egészen a francia abszurd dráma 1951-es megjelenéséig az első helyet foglalták el a színházak repertoárjában. Központjukban filozófiai és politikai kérdések álltak. Színdarabjainak közös célkitűzését A szituációk színháza című kötetben úgy határozza meg, hogy olyan helyzeteket visz a színpadra, amelyek „megvilágítják az emberi sors lényeges aspektusait és bevonják a nézőket abba a választásba, amelyet az ember tesz ezekben a szituációkban.” 
Első filozófiai írásaiban, amelyek 1935 és 1940 között születtek, Sartre a fenomenológiai pszichológia hatására az emberi szellem bizonyos aspektusainak működését igyekszik megmagyarázni, szeretné megérteni, hogyan formálódnak a képek tudatunkban. Ezidőben keletkezett műveinek címei is elárulják ezt a törekvését: A képzelet, Az ego transzcendenciája, Egy emócióelmélet vázlata és A képzeletbeli.
Sartre regényei és drámái egyaránt magukon viselik a filozófus Sartre névjegyét. Filozófiai tételeinek összegzésére az 1943-ban megjelent A lét és a semmiben kerül sor, amely egyszeriben Franciaország első számú filozófusává avatja. Az 1943-ban megjelent hatalmas műben vitába száll a legtekintélyesebb filozófusokkal, mint Hegel, Husserl vagy Heidegger. Az undorban regényes formában megjelenített kontingencia, az egyén szabadsága, a világ abszurditásának érzése kibővül a szabadság-szituáció, az Én és a Többiek viszonyának boncolgatásával, a Másik tekintetének tárgyiasító szerepével.

Kép forrása

A politikus Sartre
A politikus Sartre talán maga sem tudta követni saját ellentmondásait az apolitikus magatartástól a Francia Kommunista Párt „útitársán” át a szélsőbaloldal lelkes támogatójáig, és mindebből való kiábrándulásait. Még közvetlen környezetét is meglepte, mennyire kívül maradt a politikai eseményeken öt évvel Hitler hatalomra jutása után és egy évvel a második világháború kitörése előtt. Csak a háború és a katonaságnál szerzett élményei hatására kapcsolódik be a politikai életbe. A kommunizmushoz az 1950-ben kirobbant koreai háború hozta közelebb Sartre-t. A kommunista párt „útitársaként” a Szovjetunió feltétel nélküli dicsérője lett, ami barátaival történő sorozatos szakításokhoz vezet. Ezek közül a legemlékezetesebb a Camus-vel való, annak határozott kommunista-ellenessége miatt. A két barát elhidegülésének közvetlen kiváltója Camus A lázadó ember című esszéje, amelyet Sartre keményen meg is támadott. Sartre Merleau-Pontyval is megszakította barátságát, ami ugyancsak megviselte. 
Később kiábrándult a diktatórikus rendszerből, 1968-ban már elítélte a szovjet beavatkozást a prágai eseményekbe. Ugyanebben az évben Franciaországban kitört a diáklázadás, az akkor már öreg és beteg Sartre pedig ennek hatására új erőre kap a lázadó ifjúság között. Nem kezdeményezője, hanem támogatója volt a diáklázadásnak. Amikor a diákok május 13-án elfoglalják a Sorbonne-t, Sartre előadást tartott egy előadóteremben, ahol ezrek zsúfolódtak össze, hogy meghallgassák.

Kép forrása

Önéletrajzi írása
A szavak (Les Mots, 1964) Sartre önéletrajzi írása, amely mintegy az irodalomtól való búcsúzása. A mű keletkezési körülményei: Albert Camus 1960-ban bekövetkezett váratlan halála megrendíti; egy évvel később filozófus barátja, Merleau-Ponty is elhunyt; szeretett édesanyjának öregsége is nyomasztja. Mindez arra ösztönzi, hogy visszatekintsen gyermekkorára, amikor kialakult benne az irodalom iránti elkötelezettsége. A mű gyerekkori emlékeit örökíti meg tizenegy éves koráig. Nagyjából két egyforma hosszúságú részből áll: Írni és Olvasni
A szavakat nemcsak felbecsülhetetlen forrásértéke, de virtuóz stílusa, kritikai szellemisége, iróniája és öniróniája is fontos, élvezetes olvasmánnyá teszik. 
Irodalmi és filozófiai munkái mellett Sartre esszéírói tevékenysége is rendkívül jelentős, jóllehet ezek a művek kevésbé ismertek a nagyközönség előtt. A Szent Genet, komédiás és mártír (1952) nagyrészt saját elméletének illusztrálására szolgál. A pszichoanalízis és az egzisztencializmus határán álló elemzései – jóllehet tisztában van ezek korlátaival – beszorítják Genet életét egy elmélet korlátai közé. A család idiótája (Gustave Flaubert 1821-től 1857-ig) (1971-1972) a mű fülszövege szerint a pszichoanalízist és a marxizmust akarja vegyíteni „egy új antropológián belül, amelynek sikerül számot adnia az emberről – egy emberről – teljes egészében.”
1980. április 15-én elhunyt a 20. század egyik legnagyobb hatású gondolkodója. Utolsó útjára több tízezres tömeg kísérte el április 19-én. Egy nemzet rótta le tiszteletét nagy halottja előtt. Az ő szavaival élve, élete „sorssá alakult át.” Bekövetkezett az elkerülhetetlen, amitől mindig is tartott: „az élők zsákmánya lett, tehetetlen áldozata az utókor dicshimnuszainak és becsmérlésének.” Óriási életművet hagyott hátra. Regényei, drámái, filozófiai művei, esszéi, kritikái, vitairatai a francia irodalom és filozófia egyik legmagasabb csúcsát jelentik.
Megosztás