Hetven éve született Esterházy Péter

MEGJELENT: 2020. április 14., kedd | SZERZŐ: Magyar Miklós

Regény, novella, önéletírás, napló, esszé, anekdota, operalibrettó, filmforgatókönyv egyaránt megtalálható a Bevezetés a szépirodalomba című művében, ugyanakkor csaknem mindegyik említett műfaj egyszerre van jelen valamennyi írásában, s egyben mindezek paródiáját olvashatjuk. Regényeinek szerkezete hol szinte geometriai pontosságú, mint A szív segédigéiben, hol pedig követhetetlenül kuszának tűnik, mint a Függőben. Mondatai hol szívbemarkolóan fogalmazzák meg legemberibb érzéseinket, hol pedig még a köznyelvnek is a megrontott változatával él az író. Mindez pedig ironikus - önironikus, hallatlanul kifinomult humorral főszerezett előadásmódban jelenik meg. 
Esterházy posztmodern?

Kép forrása

„A posztmodern kelgyó enfarkába harap”
A kritikusok többsége a posztmodernek között emlegeti Esterházyt, tegyük hozzá, joggal, ha François Lyotard tág meghatározására gondolunk, amely szerint a posztmodern helyzet az addigi tudás eszményi egységével való szakítást jelenti. Még a posztmodern irodalom ismérvei is egybevágnak Esterházy írásművészetének legjellegzetesebb vonásaival: kis elbeszélések pluralizmusa, a nyelvi játékok túlburjánzása, az idézetek, az improvizáció, a játékosság, az irónia, az élet és a művészet kettéválása. A legteljesebb mértékben illenek rá azok a szavak, amiket Kosztolányi mondott az írókról: „Az író az az ember, akinek a szavak fontosabbak, mint az élet”. Esterházyt már a Pápai vizeken ne kalózkodj (1977) című korai írásában jobban érdekli a nyelvről és a nyelvvel való játék, a nyelv születése, mint a nyelv használóinak sorsa. 
Tény, hogy a nyelvi konvenciók széttördelése tudatos tett Esterházynál. A posztmodern címkét elsősorban az intertextualitás mint a posztmodern regény egyik legfőbb ismérveként számon tartott jelenség miatt ragasztotta rá a kritika. Helyesebben a kritika egy része, mert a mértékadó kritikusok egyike sem jelentette ki expressis verbis, hogy posztmodern regényeket írt volna Esterházy. Maga az író számos helyen utal a posztmodern minősítésre könyvei kapcsán. A Bevezetés a szépirodalomba fülszövegét ezekkel a szavakkal kezdi: „Fülszöveg, avagy a posztmodern kelgyó enfarkába harap”, mely nyilvánvaló irónia a „posztmodern” címke elhárítására. Ugyanakkor Esterházy elfogadtatásában nem kis szerepe van a kritikai környezet megváltozásának, a posztmodern irodalom elfogadásának.

Kép forrása

Az irodalom helye
Esterházy már a Kis Magyar Pornográfiában elhatárolódik mind az ún. „elkötelezett” irodalomtól, mind a l’art pour l’art-tól: „Ezek szerint irodalmunk örök sorsa lenne az a kimerítő ingázás a politikai realizmus és a l’art pour l’art, az elkötelezettség és az esztétikai purizmus, a kompromisszum és a sterilitás között? Nincs más választása, mint hogy szegényes legyen (ha csak önmaga) vagy zavaros (ha önmagán kívül más is)? Nem foglalhatná el a neki kijáró helyet ebben a világban?” Ezt a „neki kijáró helyet” keresi Esterházy minden írásában. A kérdésre, hogy népben és nemzetben, vagy alany-állítmányban gondolkodjék-e az író, Esterházy is-issel felel. 
Esterházy mindegyik regénye egyfajta társadalmi korkép, vagy ha akarjuk, kórkép. De minthogy társadalomrajza nem áll meg az ország határainál, azt is mondhatjuk, körkép. A történelem végigkíséri írásait, nem történelmi regényeket ír, hanem felhasználja a történelmet regényeiben, és ez nagy különbség. Módszerét maga írja le a Harmonia cælestisben: „Élvezettel cincáltam szét az életemet, szedtem darabokra, akár egy legóépítményt vagy öltöztethető babát, s a darabokat ide-oda hajigáltam, nagyítottam, kicsinyítettem, eltüntettem őket, a megtörténteket kevertem a képzelet szülötteivel, a képzeletet valóságnak tekintettem, a tényeket pedig kifundáltnak, és fordítva, őszinte vallomásokat helyeztem velejéig hazug keretbe, és a füllentéseket ellenőrizhetően megtörtént eseményekkel párnáztam.” 
Esterházy összes írásán végigvonul az egyén és a társadalom konfliktusa, s különösen jól nyomon követhető a sztálinista diktatúra, majd a „puha diktatúrának” nevezett időszak a maga teljes ellentmondásosságában. 

Kép forrása

Kitelepítve
Esterházy egyik meghatározó élménye a család kitelepítése volt, amiről több regényében is ír. Budapesten 1951. május 21-én kezdődtek meg a kitelepítések. Az 1948-as kommunista hatalomátvétel után a Sztálin által megfogalmazott osztályharc elméletét a Rákosi-diktatúra is alkalmazta. Az egyre csökkenő életszínvonalat és a fokozódó terrort a „kizsákmányoló osztályok aknamunkájának” tulajdonította a kommunista propaganda, és ezt megakadályozandó, el kellett távolítani a nemkívánatos elemeket: gyárosok, arisztokraták, kulákok, értelmiségiek, kispolgárok kerültek fel a kitelepítendők listájára.
Így került sor 1951. június 16-án az Esterházy-család kitelepítésére is: „június 16-dika az a nap, melyben James Joyce szerint egész életünk, sőt létünk tükröződik avagy ragyog; június 16-án született Anna, s ugyanezen év ugyanezen napján telepítették ki az író családját” – olvashatjuk a Hrabal könyvében.
A legrészletesebben a Harmonia cælestisben szól Esterházy a család kitelepítéséről. Bemutatja a Várra és a Vérmezőre néző budai villát, ahonnan a családot elhurcolták. Azután megtudjuk, hogy mivel a nagypapa is Pestre volt bejelentve, őt is a család után küldték. „Nagymama maradt Majkon.” Az ok: ő nem volt budapesti lakos, így a kitelepítési parancs rá nem vonatkozott.
Ahogyan másoké, az Esterházy család kitelepítése sem váltotta be a kitelepítők reményeit. Az elvárt megaláztatás helyett Simon Pista bácsi, a kulák, akinek be kellett fogadnia a családot, azzal kezdte, hogy kezet csókolt a „gróf úrnak”, majd a legszebb szobát adta oda: „A proletárdiktatúrának az a ravasznak szánt számítása, hogy a kitelepítéssel a munkásosztállyal szövetséges parasztság még jobban, az előírásoknak immár megfelelően gyűlölni fogja az őt évszázadokig elnyomó, velejéig rohadt uralkodó osztályt, nem vált be.” – olvasuk a Harmonia cælestisben.

Kép forrása

Vendégszövegek
Marianna D. Birnbaum kérdésére, miszerint fontos-e számára, hogy a kritikus és az olvasó azonosítsa a vendégszövegeket (idézetek, amelyeket az író idézőjel nélkül illeszt szövegébe), Esterházy előbb nemmel felel, majd pontosítja válaszát, és kiemeli az idézet által okozott „billegést”, „remegést”, az újat, amit az eredeti szöveghez ad, s amiből az olvasónak érzékelnie kell valamit. 
Esterházy regényeiben rendkívül összetett, sokrétű idézési módokkal találkozunk. Az író helyenként megjelöli forrását vagy utal arra, másutt az idézet olyannyira „belesimul” a szövegbe, hogy a legfigyelmesebb olvasó is Esterházy saját szövegeként olvassa az idézetet. Másrészt esetenként valóban van jelentősége annak, hogy felismerjük a vendégszöveg forrását, máskor viszont nincs, mivel az idézet csupán mintegy generálója a további szövegnek vagy egy színfolt az író palettáján. 
Vendégszövegeiről Esterházy nem egy helyütt beszél, a legtöbbször iróniával, öniróniával: „Megkérdeztem, úgymond, tőle, olvasta-e, mit mondott Joyce úr? Joyce úr azt mondta, hogy 300 évnyi munkát ad a kritikusoknak… És hát ugye, ami azt illeti, a mester is ad. Mert hát az utalások, ollózások, ezek felderítése, s ez az egész hóbelevanc mint műfaj” – írja a Termelési-regényben
Esterházy a legváltozatosabb módokon használja fel saját céljaira az idézeteket: megerősíti mondanivalóját egy-egy ismert idézettel; a regényben sokszor maga az idézet indítja el, mintegy generálja a történéseket, alakítja át a mondat struktúráját, stílusát, szókincsét; parodizálja az idézetet; az idézet a szereplő lelkiállapotát festi alá; a befogadó szöveget gazdagítja az idézet és viszont; új megvilágításba kerül a befogadott szöveg is. Ez utóbbira egyetlen példa: egy anekdota során, amely a sok-sok Rákosihoz fűződő történet egyike, Juhász Ferenc versét idézi Esterházy: „Kanca-Hüvely Mézed igyam fuldokolva: Nagy Szőrszív-Serleged Rózsájába hullva.” (Juhász Ferenc) A „Kanca-Hüvely”-re mintegy rímel Veron vénuszdombja: „Ott volt Rákosi, és, tegyem hozzá, nem volt ott Medve István. S itt történt, hogy Veron (kinek gyönyörű vénuszdombja csak úgy homorult, domborult, keménykedett, puházott – egy kiállítási darab!) oly szépen énekelt és játszott, hogy a főtitkár elragadtatása jeléül gyémántgyűrűt küldött neki ajándékba, mire hölgyünk kihallgatást kért a drága embertől, hogy megköszönje a figyelmességét.” Itt a befogadó és az idézett szöveg egymásra sugározza erotikus hatását.
A vendégszöveg nem Esterházy találmányai, ám ő − mint mindenben − a vendégszövegek kezelésében is eredeti, egyedi és utánozhatatlan.

Megosztás