Május 68

MEGJELENT: 2020. május 22., péntek | SZERZŐ: Magyar Miklós

1968 májusa. Tragikus és sorsfordító események hónapja Franciaország történetében: 1968. május 3-ai diáklázadással kezdődő és országos társadalmi krízisbe torkolló események sorozata. Az előzmények: március 22-én a Sorbonne nanterre-i fakultásán az egyetemisták kifogásolják az egyetemi oktatás körülményeit. Túlzsúfolt előadótermek, alacsony színvonalú oktatás, politikai és vallási összejövetelek tiltása a kollégiumokban. A diákok tiltakoznak az ellen, hogy a fiúk nem látogathatják a lányok szobáit. A követelések szószólója a német apa és francia anya gyermeke, Daniel Cohn-Bendit. Válaszul az egyetem rektora elrendeli a kar bezárását és több diák ellen fegyelmi eljárást indít. 

Kép forrása

Növekvő feszültségek
A májusi diákfelkelés hátteréhez hozzátartozik, hogy Franciaországban – csakúgy, mint másutt is – az ipari fejlődés egyre nagyobb szakemberigénnyel lépett fel, így a hagyományos értelemben vett értelmiségi képzés helyett a termelés bizonyos szektorait szolgálta ki a felsőoktatás. Ennélfogva szinte futószalagon „gyártották” a szakembereket. Az egyetemi kutatások is a vállalatok igényeihez alkalmazkodtak. Az állam fokozatosan megvonta az egyetemek autonómiáját, és központosította az oktatást, ezzel uniformizálta, középszerűvé tette a színvonalat. Óriási feszültséget okozott, hogy mivel bárki beiratkozhatott az egyetemekre felvételi vizsga vagy bármilyen kritérium nélkül, a szelekcióra később került sor, ami azt eredményezte, hogy csak a felvettek huszonöt százaléka jutott el a diplomáig. De még a fiatal diplomások is létbizonytalansággal küzdöttek. Hiába hangoztatta a kormány az igényt munkájukra, voltak, akik évekig nem kaptak állást. Mindez elvezetett a nanterre-i fakultáson történt eseményekhez.

Kép forrása

Utcai harcok
A nanterre-i egyetemi fakultáson történt diáklázadás május 3-án déli 12 órakor folytatódott, ezúttal a Sorbonne udvarán. A diákok Nanterre bezárása és társaik fegyelmi bizottság elé állítása ellen tiltakoznak. Az események gyorsan követték egymást. Délután három órakor maoista csoportok széklábakkal és kövekkel fegyverezték fel magukat az egyetem folyosóin, miközben a termekben tanórák folytak. A Sorbonne rektora attól tartva, hogy a nanterre-i események átterjednek a párizsi egyetemekre, a Sorbonne kiürítését határozta el, s az egyetemisták ellenállása láttán a rendőrség beavatkozását kérte. Hatszáz tüntető ellen indult eljárás, de a lázadás lavináját nem lehetett megállítani. 
Május 6-án reggel került sor az első összecsapásokra a diákság és a rendőrök között. A Sorbonne épületét több száz rendőr vette körül. Az egyetemisták a május 3-án letartóztatott társaik szabadon bocsátását követelték, az est folyamán pedig szélsőséges tüntetők árasztják el a boulevard Saint-Germaint. A rendőrök, akik eddig nem tapasztalt jelenséggel állnak szemben, indokolatlan erőszakkal léptek fel, s a heves összecsapások egészen hajnalig tartottak. 
A diáklázadás a középiskolás tanulókat is mozgósította. A nagy múltú Henri IV. Gimnázium diákjai akciócsoportokat szerveztek, forradalmi röpcédulákat osztottak szét az utcákon ugyanolyan céllal, mint egyetemista társaik: megreformálni az oktatást.

Kép forrása

A Vörös Dani
A diákság elfoglalta a Sorbonne épületét. Az akció egyik főszervezője Cohn-Bendit volt, akit radikalizmusa és vörös haja miatt Vörös Daninak neveztek el. Provokatív hangú és szellemes szónoklataival olyannyira maga mellé állította a diákokat, hogy amikor a sajtóban idegen volta miatt megtámadták, az egyetemisták kórusban skandálták: „Mindannyian német zsidók vagyunk”
Azt, hogy Cohn Bendit mennyire meghatározó szerepet játszott a diáklázadás során, mi sem jelzi jobban, mint hogy Jean-Paul Sartre is interjút készített vele, amit a Le Nouvel Observateur közölt 1968. május 20-án. Ebben a riportban a filozófus azzal szembesíti a diákvezért, hogy az nem adott programot a lázadóknak, csupán a rombolás lebegett a szeme előtt. Daniel Cohn-Bendit erre így felelt: „Természetesen! Mindenki megnyugodna, elsősorban Pompidou, ha alapítanánk egy pártot, bejelentve: „Ezek az emberem most már a mieink. Ezek a céljaink, és így érjük el azokat...” Így tudnák, kivel van dolguk, és megtalálnák a visszavágás módját. Nem állnának többé szemben az „anarchiával”, a „zűrzavarral”, „az ellenőrizhetetlen forrongással”. Mozgalmunk ereje pontosan abban áll, hogy „ellenőrizhetetlen” spontaneitáson alapul.” Sartre válaszában arról szól, hogy a 68-as diáklázadás szervezői „képzelőerőben” múlják felül mindazokat, aki a történelem során változtatni akartak a társadalmi berendezéseken. „Önök elindítottak valamit, ami meglepő, ami felforgató, ami azzá tette társadalmunkat, amilyen most. Ezt nevezem én a lehetőségek kiterjesztésének. Ne mondjanak erről le!”
Az aktivisták a párizsi utcák falait használták fel üzeneteik közvetítése céljából. Itt jelentek meg elhíresült szlogenjeik, mint „Tilos tiltani” vagy „Ne legyetek birkák!” 

Kép forrása

„La réforme, oui! La Chienlit, non!”
A május 6-án tartott újabb tüntetést a rendőrök szétverték és a Sorbonne-t bezárták. Május 10-én az egyetemisták ülősztrájkot szerveztek a Quartier Latinben. A diákmozgalom hamarosan országos méreteket öltött. Május 13-án hétszázötvenezer ember vett részt a szakszervezetek által meghirdetett tüntetésen, majd kilencmillió munkás csatlakozott az általános sztrájkhoz és üzemeket foglaltak el. Követeléseik: rövidebb munkaidő, magasabb bérek, szélesebb körű szociális juttatások. Május 20-ra az ország megbénult. 
Május 24-én a szociális ügyek minisztériumának Gernelle utcai székházában a kormány, a munkaadók és a szakszervezetek tárgyalásokat folytattak a sztrájkok beszüntetésének, a termelés újraindításának feltételeiről. Javaslatok születtek a minimálbérek emelésére, a kollektív szerződések felülvizsgálatára, a nyugdíjkorhatár és a munkaidő csökkentésére. Ám a gyárakat megszállva tartó munkások már nem elégedtek meg a kompromisszumos megoldásokkal, s május 27-én elutasították a grenelle-i javaslatokat. 
A köztársasági elnök május 29-én, a legnagyobb zűrzavar közepette utazott el Párizsból. Megkezdődnek a találgatások: politikai tárgyalásokat folytat otthonában, Colombay-les-Deux-Églises-ben? Beszédre készül? Fontos bejelentést kíván tenni? Lemond a hatalomról? Az újabb meglepetés: nem Colombay-be utazott az elnök, hanem Baden-Badenbe, hogy találkozzon Jacques Massu tábornokkal, aki biztosította a hadsereg támogatásáról. Mindemellett összehívta kormánya legfontosabb tagjait, hogy megbeszéljék a legsürgősebb tennivalókat. A tábornok ezekkel a később híressé vált szavakkal kezdte mondanivalóját: „La réforme, oui! La Chienlit, non!” (Reform, igen! zűrzavar, nem!). 
A ‘chienlit’ szót először François Rabelais írta le a 16. században, Gargantua és Pantagruel című regényében. A mai köznyelv már nem használja a nem éppen szalonképes szót (aki az ágyába piszkít). A tüntetők azonnal felkapták a kifejezést és plakátokon fordították Charles de Gaulle ellen. „A zűrzavar Ő” feliratú plakátból háromezer került a falakra Párizsban, de számtalan többé-kevésbé szellemes megfogalmazású tiltakozás és felszólítás is látható volt Franciaország valamennyi városában.

Kép forrása
 
Fordulópont
Május 30-án Charles de Gaulle beszédet mondott a rádióban, amelyben bejelentette, hogy nem mond le és feloszlatja a nemzetgyűlést: „Mint a nemzeti és republikánus törvényesség letéteményezettje, az elmúlt huszonnégy órában kivétel nélkül minden lehető megoldást megvizsgáltam. Meghoztam döntésemet. Jelen körülmények között nem mondok le. A néptől van megbízatásom, teljesítem azt. Nem váltom le miniszterelnökömet, akinek értékei, megbízhatósága, képességei mindenki elismerésére méltóak. A miniszterelnök tesz majd nekem javaslatot a kormány összetételére. Ma feloszlatom a Nemzetgyűlést. Egy népszavazást javasoltam az országnak, ami lehetőséget nyújt a polgártársaknak gazdaságunk és egyetemeink átfogó reformjára, ugyanakkor megmondhatják az egyetlen elfogadható módon, a demokrácia eszközeivel, megtartanak-e bizalmukban vagy sem. Mivel a jelenlegi helyzet nem teszi lehetővé az eljárást, elnapoltam a népszavazást.” 
Ezek után a tábornok ecsetelte az ország jelenlegi helyzetét, azokat a problémákat, amelyek az oktatás, a termelés folytatását akadályozzák: „Franciaországot a diktatúra fenyegeti. Rá akarnak az országra kényszeríteni egy olyan hatalmat, amelyik a nemzeti elkeseredést kihasználva természetesen és lényegében a győztes hatalma lenne, vagyis a totalitárius kommunizmusé.”   
A tábornok drámai hangú rádióbeszéde a híres londoni felhívására emlékeztette a franciákat. Nem is maradt el hatása: több százezer ember vonult fel a Champs-Élysée-n Charles de Gaulle-t éltetve. Ezzel gyakorlatilag kifulladt a mai 68. A sztrájkok és gyárfoglalások egyre gyérültek, a politikusok pedig a közelgő, június 23-án és 30-án esedékes választásokra készültek, amelyeket a jobboldal nyert meg.
Az 1968 májusi diáklázadás és a munkásfelkelés lényeges változásokat hozott Franciaországban mind az oktatás, mind a gazdaság területén. Az egyetemi reformok növelték az egyetemek autonómiáját, és a diákokat bevonták a tananyagok és a vizsgarendszer kidolgozásába. A dolgozók követeléseinek jelentős része megvalósult, kiszélesítették a szakszervezetek jogait is. Egyben véget ért egy korszak, amelynek politikai arculatát Charles de Gaulle rajzolta meg. Az 1969-es népszavazáson a tábornok közigazgatási reformja megbukott, neki pedig távoznia kellett a hatalomból.
Megosztás