Nem kedvelem, ha rámtukmálnak valamit, amiből nem kérek. Talán nem a legjobb kifejezés az, hogy nem szeretem. Adott esetben kimondottan felháborít. Persze – mivel szerencsére demokráciában élünk – mindenki azt mond, amit akar, ha lehetőséget kapott beszédet tartani. De miért kell nekem a legostobább kampányszövegeket hallgatnom egy politikától független, könyves rendezvényen? 

A nagy európai ideák
Kezdem talán azzal, hogy leszögezem a nyilvánvalót: Orhan Pamuk irodalmi Nobel-díjas török szerző, a 24. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége semmit nem tud Magyarországról. Miért is tudna? Miért tudna rólunk többet, mint Szlovákiáról vagy Nepálról? Számára mi akkor is jelentéktelenek vagyunk, ha éppen most vehette át a Budapest Nagydíjat. Ám mivel díjat kapott, nyilván utána nézett annak, kik azok a magyarok, akik most kitüntetik. Elolvasott pár cikket a neten, kifaggatta meghívóit, meg a lánya egyik barátja is hallott már valamit Magyarországról. Azt is tudomásul vette. 
Aztán elmondta, hogy „az önök országa is épp populista, nacionalista korszakát éli… Kultúráink kissé zaklatottak és traumatizáltak a populista nacionalizmus miatt. Hiszem, hogy ezek az idők elmúlnak és magunkévá tesszük a nagy európai ideákat, mint a szabad véleménynyilvánítás, emberi jogok és a tanulás szabadsága.”
Köszönjük a kioktatást, Szerkesztő úr, de az a helyzet, hogy mi már elég régen magunkává tettük „a nagy európai ideákat, mint a szabad véleménynyilvánítás, emberi jogok és a tanulás szabadsága”. Forradalmaink, rendszerváltásaink után ebben az ügyben nehéz minket kritizálni. Kimondottan sértő ebben a tekintetben Magyarországot Törökországhoz hasonlítani. Illetve nem csak ebben a tekintetben sértő. 

Torz panelekből
Hamarosan kiderült azonban, hogy miféle lukból fúj a bolond szél. Péterfy Gergely gratulált a díjazottnak, s beszédében tovább fűzte az ostoba párhuzamot. „…mi itt pontosan értjük, mi a hátborzongató abban, hogy a Törökország megismertetéséért és megértetéséért legtöbbet tevő írót idegen ügynöknek, hazaárulónak becsmérli Erdogan autokráciája. Pontosan értjük, hisz mi, magyar írók ugyanezt kapjuk a hisztérikus nacionalistáktól, akik kormányzati felhatalmazással ugyanolyan erővel rángatják lefelé hazánkat a tudatlanság és a barbárság poklába, ahogy azt Erdogan hívei teszik Törökországban…”
Persze tény, Péterfy Gergely a maga zavaros elméjében olyan képet rak össze a magyar valóságról, amilyet összerakni bír. Ennek megfelelően – élve a szólásszabadság jogával – akkora nagy, kerek hülyeségeket beszélhet, amekkorákat akar. Az csak rá nézve kínos, őt minősíti, hogy igazságbeszédnek képzeli a legprimitívebb kampányszövegeket, s amikor pódiumhoz jut, akkor a politikai ellenfél démonizálásának céljából kitalált, torz panelekből rakosgatja össze beszédét. 
Ha őbenne nem szólal meg vészcsengőként az intellektuális lelkiismeret, talán nincs is neki. 

Többet kellene olvasniuk
De nekem mi közöm mindezekhez? Miért kell nekem a pártoskodás ragacsos mocsarában meghemperegnem a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál nyitányaként? 
Kedvelem a magyar tollforgatókat, írókat, tudósokat, de még a lektűrszerzőket is. Kedvelem a hazai kiadókat. Szikrázik az elméje valamennyinek. Kedvelem a könyves embereket, alkotókat, közvetítőket, olvasókat. Egy nemesebb, szebb, tartalmasabb világban szoktak ők megmerítkezni, onnan hoznak mindenféle érdekes híreket egymásnak. Többségük nem is olvassa azokat a minősíthetetlenül ostoba politikai reklámokat, amelyeknek primitív üzenetével most szembesülni volt kénytelen. 
S közben kicsit sajnálom ezeket a hívő pártembereket. Nem is tudják talán, milyen izgalmas kalandokat kínál a pártos meggyőződéstől független valóság. Lehet, hogy többet kellene olvasniuk. A választékot mindenesetre felkínálta ez a bosszantó butasággal megnyitott Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál.