Tizenhét év után új verseskötettel jelentkezett Luzsicza István költő, és ez önmagában olyan súlyú dolog, hogy kézbe véteti az Ágain megtart című kötetet – kézbe véteti, és utána már nem is kell, lehet letenni. Itt tényleg évtizednyi kvintesszencia párolódott össze. 

Kép forrása

Megrendítő

És ha már számok, íme a Matek-töri című vers, indításképpen: „nagyapám tizenhetedik születésnapján / kitört a második világháború // apám tizennyolcadik születésnapján / Armstrong a Holdra lépett // az én tizenkilencedik születésnapomon / a tizenkilencedik születésnapomon kívül / az égvilágon semmi sem történt // most kíváncsian várom fiam huszadik születésnapját: // tényleg végérvényesen véget ért-e valami / vagy csak én fuseráltam el ezt is”. 

Önmagán túlmutató módon jellemzi ez a vers a kötet egészét: benne vannak a felmenők, a lírai én (aki hol azonos, hol meg nem a szerzővel, mint tudjuk), van benne tragédia, önvád, mindez játékba és szellemes fordulatokba és sorvégekbe tördelve; van benne mély filozófia, olyan, ami nem csupán az életkorból és a bölcsességből fakad, hanem a megéltségből – és valahogy megrendítően törékeny az egész. És el is érkeztünk a kötetegészt jellemző, talán legigazabb szóhoz: megrendítő. 

Ez a könyv – minden csillogó bravúrja, játékossága, szellemessége ellenére (pontosabban inkább: ezek mellett) – megrendítő; és nemcsak azért, mert igen hangsúlyos részét, a teljes első ciklust foglalja el az édesapa halálának, alakjának és hiányának megidézése, bemutatása (ráadásul ez a fájó téma végig belengi a kötetet, és a szerző láthatóan nem tud – és szerencsénkre nekünk, olvasóknak –, nem is akar elszakadni tőle), hanem általában is: az elmúlásról, az emberi értékek és életek törékenységéről beszél, megrendítően szép sorokban. 

Kép forrása

Súlyos és szép

Ugyanakkor a versekben megszólaló hang nem éri be csupán a veszteségek szomorkás, keserű, szellemes felsorolásával; olyan apró témákról is van néha „csupán” egy gegnyi, bon mot-nyi, néha egészen meghökkentően hosszú és kibontott elemzése, amelyeket mások talán észre sem vesznek. Nem korai tehát kimondani, hogy látszik a sokévtizednyi gondos „költői” megfigyelés, és az, hogy micsoda bő termésből válogattatott ki ez a kötetnyi versanyag, mert minden darabja súllyal – méghozzá jelentős súllyal – bír; továbbá bátran épít a szépirodalmi és a „pop”-irodalmi hagyományra (ez utóbbiak különleges gonddal kimunkált, mesteri versek). És az egész veretes kötetbeli költészet nemcsak súlyos, hanem megejtően szép, és – sokadszor mondom immár, nem véletlenül – megrendítő. 

Kép forrása

Mazsolaszemek

De szavak helyett jöjjenek inkább jól válogatott (vers)szavak, íme, az Újévi szőlő című vers: „január első délelőttjén / nagyanyám hosszan zörög / a bejárati ajtó kulcsával / míg újévköszöntő nagycsaládja / az előterasz körül toporog / – a kerítésoszlopok körül / most csak csupasz tőke / a máskor oly buján zöldellő lugas / de itt-ott szégyenlősen megbújva / kibukkan váratlanul / egy-egy fagycsípte aszott otellófürt: / töppedt mazsolaszemeikben / az őszvég dere / a tél hava / s az elmúlt nyár édessége // nagyanyám / aszott otellófürt / ráncosan és őszen / végre feltárja az ajtót / s végignéz csodálkozó leszármazottain / hát azokat meghagytam magamnak / rájárok / szemezgetek belőlük / aztán lassan elcsipegetem teljesen / még el is mosolyodik / szőlődézsmáló felnőtt unokája láttán / s ami bő nyolc évtizede felgyűlt / most felenged / minden fagy és hó dél és tél – / töppedt mazsolaarcán / elmúlt nyarak édessége / a Jóisten meghagyta magának / rájár / szemezget belőle / aztán lassan elcsipegeti teljesen”. Így kell – és csak így szabadna – ezt (a költészetet) csinálni. 

Luzsicza István: Ágain megtart. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2024.