Bérczes László Jászai Mari-díjas rendező, dramaturg, színházszervező, kritikus, az Ördögkatlan fesztivál megálmodója és nem utolsósorban író-szerkesztő, akinek felejthetetlen előadások mellett, tucatnyi beszélgetőkönyvet köszönhetünk. Mély empátiával megrajzolt művészportréiban az elmúlt évtizedekben halhatatlan művészek sorát hozta közelebb az olvasókhoz, megmutatva az alkotások mögött rejlő embert. (Cseh Tamás, Mucsi Zoltán, Törőcsik Mari, Tompa Miklós, Szarvas József, Paál István.) Részben ezek a dialógusok vezették el végül az önmagával, múltjával való számvetésig, ahol a kérdező mellékszerepéből saját története főhősévé lépett elő. 

Kép forrása

Egymás mellett a lapokon

A legendás művésztársak-barátok után Kötőszavak című beszélgetőkönyvében Bérczes László saját magával beszélget. Ám miközben személyes élettörténetét meséli, egyúttal kordokumentumot ír az indulása óta eltelt közel fél évszázad színháztörténetéről. A saját történet ugyanis elválaszthatatlan a sorsát, útját befolyásoló, formáló, néha keresztező kortársaktól, ezért a lazán kapcsolódó, egyre bővülő emlékfolyamban szereplők sokasága bukkan elő. 

Többen közülük a korábbi kötetek szereplői, másokkal – így, Bérczes írásai tükrében – először találkozunk. Ács János, Fodor Tamás, Törőcsik Mari, Dörner György, Vallai Péter, Molnár Piroska, Blaskó Péter, Cseh Tamás, Sütő András, Földes László, a két Vidnyánszky, Sinkovits Imre, Háy János…

Egymástól olykor távol álló, különböző hitek, meggyőződések mentén harcoló, más-más értékrendekkel, gyökerekkel érkező pályatársak, akik egy-egy történet, ügy erejéig egymás mellé kerülnek és összekötődnek a könyvlapokon.

Erre az összekötésre utal az önálló jelentéssel nem bíró, kizárólag nyelvtani és logikai kapcsolatokban működő kötőszó, mint ahogy utalt volna az eredetileg címként felmerülő pillanatragasztó. 

De a cím utalás lehet az „önmagában nem érvényes”, azaz legfőképpen másokhoz való viszonyaiban, viszonyrendszereiben értelmezhető emberre is.

Kép forrása

Őszinte odafordulás

A szerzőt – vallja meg a könyv elején, – mindig a személyiség érdekelte (beleértve saját személyiségét). Sajátos humorral átszőtt, képszerű „meséinek” valószínűleg ebben az őszinte odafordulásban rejlik az egyik legfőbb ereje.

Bérczes László ezúttal is a korábbi köteteiből megismert mély emberséggel és megértéssel, az ember esendőségén és (olykor) esetlenségén elnéző mosollyal mutatja meg hőseit, és az élethelyzetek nemegyszer bárgyú tragikomikumát.

A történetmesélés nem követ kronologikus sorrendet, az események időben (és térben) ide-oda ugrálva, amúgy véletlenszerűen kerülnek elő az emlékezetből, és kéredzkednek a lapokra. Az emlékezet természetéből adódóan „pontatlanul”, a valóságot minduntalan összekeverve a fikcióval. 

„Amire most emlékszem, pontatlan fabrikálás: a valóságtöredékek formába gereblyézése. A múlttörmelékek jelenben történetté fabrikálása” – állapítja meg az író – „voltaképp rendrakás, egy élet lekerekítése”. 

És mint minden effajta lekerekítés, vagyis az egészből való kiemelés (szubjektíven) önkényes, ami csakis a visszaemlékező – a szerző szavaival: „a valóságba kapaszkodó, gyatra emlékezetbe kapaszkodó történetek főhőse” – szemszögéből történt pont úgy, ahogy. A „másik, a másikok” – azaz a könyvben megnevezett szereplők „teljes joggal mondhatják, ha még módjukban áll, hogy velük ez a pillanat nem történt meg. Vagy ha mégis, hát nem így. Persze, hogy nem – mondja Bérczes – mert ez a pillanat így csak nekem fontos.”

Kép forrása

Az Ördögkatlan ötlete

Az emlékek és gondolatok véletlenszerű felbukkanása eredményezi a szerző által „szövegfolyamnak” nevezett „saját használatra született” írást, melynek alkotói folyamata, pontosabban az önmagáért való (l’art pour l’art) alkotói öröm gyerekkorának hasonlóan megélt pillanatait idézte fel benne. Az időből kiszakadó létezés örömét a tiszanánai nyarakon: az önmaga ellen, egyedül lejátszott gombfocimeccseket, vagy a nagy diófán való olvasgatásokat.

E kalandos és olvasmányos szövegfolyamból megtudjuk például, hogyan lett az egykori tiszanánai kisfiúból Szolnokon középiskolai tanár, majd egy éles váltással, pályamódosító színházi kritikus. Vagy azt, hogyan jött az első rendezői felkérés, miként történt, hogy szinte észrevétlenül, egyszeriben ikonikus alkotók közé került – itthon és egyre gyakrabban külföldön is, vagy, hogy miként született meg a Bárka és az Ördögkatlan ötlete. 

De mesél családi örökségekről is, apjáról, akinek soha nem tudta meg a valódi vezetéknevét, és akiről egyetemista koráig azt sem tudta, hogy 56-ban egy évet börtönben ült. 

Aztán apolitikus természetéről és konfliktusokról, (pontosabban magában hurcolt, a másiknak szüntelen felmentést kereső, kínzó és nehezen oldódó ambivalenciákról) amiket – vallja rá jellemző szelíd szerénységgel – már-már „mániákusan igyekezett egész életében elkerülni”.

És miközben teret-időt átugrálva cikázik az egyszervolt események között, az olvasóval megosztja olykor könnyed hangvételű, olykor tépelődő-gyötrődő, ám mindenkor mélyreható, filozofikus töprengéseit a világ nagy és kisebb dolgairól.