A középkor embere születésétől haláláig a kereszténység értékeinek jegyében él; naiv, hiedelmekkel teli, ám őszinte hit tölti be mindennapjait. Ugyanakkor a 15. századi vallásosság tele van ellentmondással. A feltétel nélküli hit mellett a vallási dogmák iránti szkepticizmus, sőt azok kigúnyolása is mindennapos. Ez a kettősség Villon költészetében egyszerre, egymás mellett van jelen.

Kép forrása

A hívő Villon legszebb verse

Villon egész gyermek és ifjúkora vallásos környezetben telt el. Tanulatlan, hívő édesanyjával élt a Celesztinusok Zárdája mellett. Az asszony – mint a középkor embere általában − félt a pokol tüzétől, és abban reménykedett, hogy halála után a Paradicsomba jut. Gyakran fohászkodott Szűz Máriához. Fiát rendszeresen magával vitte imádkozni a templomba. Egyetemi éveit Villon a párizsi Latin negyedben található Sorbonne elődjének padjai között töltötte. (Az 1170-ben létrehozott, legrégebbi francia felsőoktatási intézménynek, a Párizsi Egyetemnek egyik kollégiuma volt a Sorbonne, amely alapítójáról, Robert de Sorbon teológusról kapta a nevét.)

François tizennégy éves, amikor nevelőapja beíratja az egyetemre, ahol két éven át a latin nyelvtannal és logikával foglalkozik. 1449-ben elnyeri a Művészeti Fakultás első fokozatát, ami a mai érettségi bizonyítványnak felelt meg. 1452-ben huszonegy éves, amikor a második fokozatot, a művészetek magisztere címet megkapta. Az egyetem regisztere szerint Dominus Franciscus de Montcorbier néven egyházi személy lett, tonzúrát viselt, és papi öltözékben járt.

A mélyen keresztény hitű Villon különösen két versében tesz tanúbizonyságot vallásossága mellett. Az egyik az Ének, melyet Villon anyja kérésére szerzett, hogy azzal könyörögjön Mi Asszonyunkhoz. A költő anyja nevében a Szent Szűzhöz fohászkodik:

Ki égen-földön tartod trónusod,

S pokol fertőjét fennen ülve nézed,

Szent Szűz, ne vesd meg az alázatost:

Tiéid közzé bocsásd bé a vétkest!

Bármily esendő s gyarló is e vén test,

És lelkem bármíly sok teher nyomasztja,

Száz annyi a Te irgalmad malasztja!

Kinek Te kincsed ingyen nem adod,

Az mennybe nem jut – esküszöm szavamra –

E hitben élek, e hitben halok.

A vers a továbbiakban egyértelműen elárulja, hogy jóllehet az anya nevében szól a költő, ő maga beszél. Én csak szegény kis vénasszony vagyok/Oly együgyű, a betűhöz nem értek; mondja, ám bibliai utalásokat használ fohászkodásában, ami semmiképpen nem lehet az írástudatlan asszony gondolata:

Adjon hát nékem bűnbocsánatot,

Mint amaz Égyiptomi nőszemélynek,

S mint Theophilnak, kit nem vert ítélet,

Bár önként szánta lelkit a pokolra –

Te óvj, hogy én ne bukjam így botolva! –

Az ajánlás akrosztikon formájában kiadja a VILLON nevet, ami ugyancsak arra utal, hogy itt magának a hívő költőnek a fohászkodásáról van szó:

AJÁNLÁS

Viselted Őt méhedben, Isten Anyja,

Isten Fiát, ki trónját otthagyva,

Lelkét miértünk szolgaságra adta,

Leszállt a mennyből, s veszni nem hagyott;

Ontotta vérét, értünk élve, halva;

Nagy Isten Ő, örökkön áll hatalma –

E hitben élek, e hitben halok.

Kép forrása

Villon hite Az akasztottak balladájában

Az akasztottak balladáját, Villon legismertebb és a francia irodalom egyik leghíresebb költeményét 1462 decemberében vagy 1263 januárjában írhatta a költő a Châtelet börtönében, ahova ezúttal ártatlanul került be, és ahol akasztás általi halálra ítélték. (Az ítéletet a költő fellebbezése nyomán megváltoztatták, és Villont Párizsból való távozásra kötelezték.) Villon emlékezetében élénken élt a legkülönfélébb bűnökért felakasztottak, a Párizsban felállított bitófákon lógó hullák látványa. Az esőtől szétázott és a naptól kiszáradt hullák hónapokig lógtak az akasztófákon.

A ballada eredetiségét az adja, hogy a halottak fordulnak az élőkhöz a keresztényi megbocsátás jegyében. Az „embertestvérek, még élni tudók” megszólítás erős érzelmi töltése az egész vers meghatározó motívuma lesz. Villon fiktív kivégzettekkel mondatja el saját gyötrelmeit. A többes szám első személy használata utal arra, hogy azonosul a „törvénysújtottakkal”. A vers címzettjei az olvasók, valamennyi ember: „Testvéreink, kik még e földön éltek”, de a refrénben említett Úr, Isten is megszólított.

Az első versszakban az akasztottak az élők irgalmát kérik: „ne kuncogjanak ilyen pusztuláson”. Felidézik, mivé lesz az ember: „Por és hamu lesz testünkből az emlék. A Villonnál oly sokszor fellelhető elmúlás gondolata ez is. Európa 15. századában a keresztény vallást áthatja a halál állandó jelenléte. Ahhoz, hogy a halandók a Paradicsomba jussanak, el kell nyerniük az isteni megbocsátást. „Ha bennünket keményen nem ítéltek/Irgalmaz néktek Atyátok.” A második versszakban magasabb hőfokon folytatja könyörgését az élőkhöz a holtak nevében. A poklok gyötrelmét elkerülendő, az élők kövessék meg a Szűz fiát az akasztottak lelki üdvéért a keresztény könyörületesség jegyében:

Testvérek, hogyha szavaink elérnek,

Ne húzzátok el fintorogva szátok!

Hogy törvény sujtott? Jól észbe vegyétek:

Nem minden ember bölcs elmével áldott.

Illendő az, ha holtnak megbocsáttok.

Kövessétek meg – Isten is megáldjon –

A Szűz fiát, ott túl a másvilágon,

Hogy győzze le a poklok gyötrelmét!

Porunkban már szitok felénk ne szálljon:

Kérjétek inkább ránk az Úr kegyelmét

A harmadik versszak megrendítő képet fest a bitófán szél által himbált, megfeketedett, esőáztatta, hollók marta tetemekről.

Napszítta vázunk egyre feketébb lett,

Csapó esők lúgos levében ázott.

A hollók, szarkák szakállunkba téptek,

Csupált a csőrük és szemünkbe vágott.

Az ajánlásban az akasztottak Jézus herceghez fordulnak lelki üdvükért, és még egyszer kérik az élőket:

„Jó emberek, már gúnyotok ne bántson.”

Kép forrása

Egy pap miatt minden megváltozik Villon életében

Villon életének alakulásában döntő szerepet játszik egy pap, helyesebben azzal való összetűzése és meggyilkolása. Villonnak van diplomája, de nincs állása. Ekkor a későbbi rossz fiú még békés fiatalember, akinek semmi sem árnyékolja be múltját. Ám 1455. június 5-én, Úrnapján egy verekedés során Villon megöl egy papot. A Saint-Benoît negyedben a körmenet Krisztus testét követve haladt. Villon egy kőpadon ült a Saint-Benoît órája alatt, a Saint-Jacques utcában egy Gilles nevű pap és egy Ysabeau nevű nő társaságában. Ekkor hirtelen feltűnt egy másik pap, akit Philippe Sermoise-nak hívtak. Ez utóbbi azonnal dühösen rátámadt Villonra, aki megkérdezte, mit vétett, hogy a másik így kiabál vele, majd felállt, hogy átadja a helyét a papnak, de az visszataszította a padra és egy hosszú tőrrel megsebezte a költő ajkát. Sermoise üldözőbe vette Villont, aki előbb leszúrta a papot, majd egy kockakővel fejbe is vágta. A pap meghalt, de mivel Villon önvédelemből ölt, 1456 januárjában kegyelmi levelet kapott.

Papok és apácák ironikus hagyatéka a Kis Testamentumban

Villon kortársai bizonyára derűsen fogadták a költő hagyatékát, amit Guillaume Cotin és Thibaud de Vitry nevű papoknak szánt:

Két klerikus: Guillaume Cotin

S Thibault de Victry e szegények,

Latin tudók mind a ketten,

Pert kerülők és szegények,

S pompás kórus-énekesek;

Rájuk hagyom árendáját

Guillot Gueuldry lakhelyének,

Hogy jobb jusson, ezzel várják.

Item, s még a Pásztorbotot

Saint-Antoine utcájából

Kampós-dákós biliárdot

S egy köcsöggel a Szajnából.

A költő „Pert kerülőknek” és „szegényeknek” titulálja őket, és rájuk hagyja „Guillot Gueuldry lakhelyének árendáját.” Nos, mindkét pap dúsgazdag volt, Guillot Gueuldry lakhelye pedig a Benedekiek tulajdonát képezte, ám árendáját még pereskedéssel sem tudták behajtani. Villon tehát azt hagyja a két derék kanonokra, hogy a be nem szedhető árendából éljenek: A Pásztorbot egy kocsma volt, ugyanakkor utal arra, hogy a kép pap szívesen vette volna kezébe a püspöki hatalom jelképét, a pásztorbotot.

Villon a koldulórendek álnok papjait és apácáit is pellengérre állítja, akik a szegénységet és az önmegtartóztatást hirdetik, miközben dúskálnak az ételekben és paráználkodnak. A Kis Testamentumban rájuk hagyja mindazt a földi jót, amiktől azok óvják a hívőket.

Item, kapják a varátok,

Az Úr lányok s a Beginák,

A sok finom nyalánkságot,

Tortát, kappant, kövér libát,

S a tizenöt jelű imát,

S két marokba a kenyeret.

Kármelita apácát hág,

Ámde ez a legkevesebb.

Kép forrása

Nyílt támadások egyházi személyek ellen

A Nagy Testamentumban Villon már nem burkoltan, nyíltan támadja az egyházi személyeket. Mielőtt „szétosztaná” a hagyatékokat, a kor szellemében az Atya, Fiú és Szentlélek nevében szól:

Mi Istenünknek és Atyánknak,

S ki fogantatott szűzi méhben,

Öröktől való egy fiának,

S a Szent Léleknek nagy nevében,

Ki helyet készít fönt az égben

Ádámmal elbukott nemünknek...

−Ha ezt elhiszed, az ám az érdem!

Hogy holttestek megistenülnek!

Ám hangja rögtön ironikussá válik, amikor azt írja, hogy minden ember elkárhozik, kivéve a „prófétákat” és „ősatyákat”, azaz a papságot:

Pedig - míg meg nem váltatott –

Elkárhozott a test s a lélek.

A földi ember − bárki volt –

Porrá lett s poklokon megégett.

Csak egy renddel teszek kivételt:

A prófétákkal s ősatyákkal;

Nekik − így vallom én e tételt –

Nem pörkölik faruk parázzsal.

A következő két nyolcsoros már a világi és egyházi hatalmasságok nyílt bírálata.

Tudom, hogy lesz, ki érte korhol:

−„Mit hánytorgatod ezt a dolgot?

Nem vagy te hittudós, se doktor,

Csak összehordasz sok bolondot!" –

De hát Jézus leckéje hogy szólt?

A gazdag tűzre vetve sült,

(Nem selymes ágyon fekve horkolt!)

Míg Lázár fönt a mennyben ült.

Ha e nagyúr előtt pokolra

Vetették volna sülni Lázárt:

Ujját se mozdította volna,

Hogy megenyhitse szomjúságát!

Ott lenn ugyancsak bús pofát vág,

Ki ingét is megissza itt fenn:

Nem kapni ott egy korty itókát –

Őrizz meg tőle, boldog Isten!

Villon legnagyobb ellensége, Orléans püspöke

Villonnak minden oka megvolt arra, hogy gyűlölje Orléans püspökét, Thibaud d’Aussigny-t, aki 1461-es év nyarán Meung-sur-Loire-ban börtönbe záratta és megkínoztatta.

Azt, hogy a püspök börtöne milyen mély testi és lelki sebeket ejtett Villonon, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Nagy Testamentum első öt szakaszában a költő csak róla beszél. Rendkívül hevesen, gyűlölettel emlékezik meg róla. Az Ének, amelyben Villon bocsánatot kér mindenkitől című vers harmadik szakaszában is a kegyetlen püspök méltatlan bánásmódjára panaszkodik:

De rátok ocsmány vérebek,

Kik torturák és börtönök

Prédájául vetettetek

Facsargó kínok között:

Tirátok már fütyülök

S hátsó felemmel durrogok

Mint Villon valamennyi utalását, amelyeket az utókor hosszas kutatások során fejtett meg, kortársai, cimborái, akik olvasták verseit, pontosan értették, így az „ocsmány vérebek” kitételt is tudták, kikhez, kihez kell kötni.

(A Nagy Testamentumot Mészöly Dezső, a Kis Testamentumot Süpek Ottó fordításába idéztem).