Ha van könyv, amelyik képes volna kitölti életünk hátralévő részét (még akkor is, ha sokáig élünk), az nem más, mint Robert Merle Francia história című tizenhárom kötetes (!) regényfolyama, remekműve, amelyik úgy szippantja be az olvasót már rögtön az első mondatokkal, és úgy viszi le aztán a fejét, hogy annál jobb se kell, de nem is kellhet: ez maga az irodalom, és minden, ami az irodalomhoz… és udvartartásához tartozik.

Kép forrása

Késői remekmű

Szinte mindegy is, miről szól, de persze kell valami váz, amire ez a sok csoda felfűződik: a sorozat a 16-17. századi Franciaország történetét dolgozza fel; az első hat kötet narrátora Pierre de Siorac, a hugenotta orvosból lett kém, a hetedik kötettől kezdve az ő fia, Pierre-Emmanuel narrálja a történteket. Olyan főszereplőket választ a szerző, akik számos fontos eseménynél jelen voltak, vagy jelen lehettek volna, de mivel nem feltétlenül léteztek, csomó kellemetlen köteléktől megszabadítja az írói fantáziát, és végtelen lehetőségeket teremt számára.

Merle hetvenéves volt, amikor az első kötet (a sorozatcímadó Francia história) megjelent, és nem is tervezett többet írni, de végül az olvasók kívánságára írt még 12 kötetet: az utolsó 2003-ban jelent meg, amikor 95 éves volt (2004-ben hunyt el). Nekem megvan a teljes sorozat, gyönyörű kiadásban – ha egymás mellé helyezem a köteteket a polcon, a gerincképrészletek egy nagyszabású csatajelenetet adnak ki, tehát könyvtárgyak soraként is lenyűgöző. Sokáig azonban csak darabokban ismertem, például az önmagában is tekintélyes méretű (és önmagában is élvezetes) Íme, a király (a sorozat 3. kötete) külön is megvan, de azért együtt teljes az élmény.

Kép forrása

Minden, amiért jó olvasni

Mint a jó „történelmi regények” esetében, itt sem annyira a történeti hűség az, amiért jó olvasni a köteteket (egy csomó minden amúgy is irreleváns számunkra), hanem… hanem nagyjából minden, amiért jó olvasni, amiért érdemes szeretni az irodalmat: a mesélő egyszerre végtelenül bölcs, mégis üde és pajzán, komoly és kedvesen léha hangja („No meg mohón vágytak bókjaimat hallani, melyekkel sosem fukarkodtam irányukban. Hölgyek esetében, hitem szerint, nem kiskanállal kell a bókot adagolni, hanem kőműves módjára vakolókanállal, azt a csekély bizalmat megerősítendő, melyet szegénykék szépségük maradandóságába vetnek. Ehhez egyébiránt nem kellett álságoskodnom vagy erőlködnöm, lévén természettől fogva igen fogékony a női bájakra, úgyhogy elég egy csinos leányra ránéznem, s mindjárt nagy kedvem támad megcirógatni, s ha ezt nem tehetem kézzel-ajakkal, legalább szavakkal megsimogatom, nemcsak neki szerezve gyönyörűséget, hanem még inkább magamnak”), a gondosan kimért, mégis bőven és ízléssel áradó erotika, a feszültség olyan szintű fenntartása, amire a legizgalmasabb sorozatok sem képesek, és hát az egész posztmodern irodalmat zsebrevágó önreflexív fordulatok (itt például a szerző-narrátor-elbeszélő a képzeletbeli olvasónővel beszélget a könyv cselekményébe ágyazva): „– Uram, miért hízeleg annyira gyengéd nememnek? Mi engem illet, sokan állítják rólam, hogy nem vagyok éppen csúnya, de kegyelmed igazán azt képzeli, hogy minden olvasónője szép? – Azt, asszonyom. Állítom: egytől egyig szépek, legalábbis addig, míg engem olvasnak.”

És így tovább, a gyönyörűségig.

Kép forrása

Franciák egy angol kocsmában

Az a jelenet pedig, amikor a franciák belépnek egy angol kocsmába („E szóra: »francia«, megbolydult a terem, s ahány tekintet, mind úgy szegeződött rám, ahogy a célba találó nyíl: rezegve”), és két és fél oldalon lemegy a legteljesebb nemzetkarakterológiai börleszk-párbeszéd és -párbajelőkészület, hát annál szebb talán nincs is: „– Sir – emelkedett fel ültéből egy másik fickó, magasra emelve a kupáját –, királynőm egészségére ürítem e kupát. Legyen szíves velem tartani! – Sir – pattantam fel nyomban, s lekaptam fövegemet (és Miroul is követte példámat) –, örömmel iszom a kegyelmes királynő egészségére. Mire az illető kicsit tanácstalanul leült, de megfigyeltem: óvakodott egy kortyot is inni. A szavak helyét ismét a tekintetek foglalták el, azok azonban úgy telítve voltak gyűlölettel és dühvel, hogy azt gondoltam: máris a torkunknak ugranának, ha ezek a derék angolok nem lennének olyan szertartásosak, s nem igyekeznének úgy belém kötni, hogy én legyek a vétkes a verekedésben, ne ők, hisz láthatóan ezen igyekeztek. – Meglehet, őszintén kíván az úr kegyelmes királynőnk egészségére inni – szólalt meg végül egy harmadik. – Őszintén, sir. – Ám meglehet, hogy mégsem, sir. – De őszintén, sir. – Hazugnak mond, sir. – Nem, sir. – Én azt mondom s állítom, sir – kezdte ő újra –, hogy kegyelmed nem őszinte szívvel iszik kegyelmes királynőnk egészségére, kit Isten óvjon. – Isten óvja! – mormolták az ivó vendégei mind, hirtelen annyira elkomolyodva s oly áhítatosan, mintha templomban lettünk volna. – Sir – feleltem –, mondani könnyű, bizonyítsa állítását!” És így tovább.

Kezdjék el olvasni, hölgyeim és uraim, és többé nem tudják abbahagyni, mert midőn a végére érnek, nyomban kezdik elölről, mint én is teszem évek óta, meg-megújuló lelkesedéssel és egyre növekvő csodálattal.

Robert Merle: Francia história. Tizenhárom kötet. Európa Könyvkiadó, Budapest, többszöri kiadás.