Albert Camus rejtélyes halála
Ez év júniusában jelent meg az Európa Kiadó gondozásában Giovanni Catelli Camus halála című könyve. Az olasz író, újságíró, aki egy ideig Csehországban élt, Jan Zábrana (1931-1984) cseh író és fordító naplójának egy részletére hivatkozva 2011-ben azt állította, hogy Albert Camus halálos autóbalesete nem a véletlen műve, hanem egy összeesküvés eredménye volt. Ezt a hipotézisét fejti ki a 233 oldalas műben.
Kép forrása
A napló és az oknyomozás
Az 1980 nyarának végén tett naplóbejegyzés így szólt: „Van egy férfi, aki nagyon sok dolgot tud, mert vannak forrásai, ahonnan ezeket összeszedegetheti. Nagyon furcsa dolgot hallottam tőle. Azt állítja, hogy azt az 1960-as közúti balesetet, amelyben Camus meghalt, a szovjet titkosszolgálat szervezte meg. Az autó kerekébe elhelyeztek egy olyan eszközt, ami nagy sebességnél kivágta a gumit. A likvidálási parancsot maga Sepilov külügyminiszter adta ki, aki „ezzel fizetett vissza” azért a cikkért, amit Camus 1957 márciusában publikált a Franc-Tireur-ben a magyarországi eseményekkel kapcsolatban. Camus itt megnevezte és kritizálta a minisztert.”
Catelli 2013-ban kiadja Camus deve morire (Camus-nek meg kell halnia) című könyvét, ami 2019-ben Franciaországban La mort de Camus (Camus halála) címmel jelent meg. Ez év júniusában a magyar fordítás is napvilágot látott Camus halála címmel (Európa Kiadó, 2021, fordította Mátyus Norbert).
Catelli feltevése szerint a Camus elleni merénylet azért történhetett meg, mivel „sokan tudhattak az író tervéről, hogy Gallimard-ékkal együtt, autóval kíván hazatérni”, a KGB emberei pedig Camus szeretőjének, María Casares-nek környezetéből szerezhettek tudomást Camus utazásáról: „Talán éppen ő szolgáltatott alapvető adatokat – persze szándékán kívül – a gyilkosoknak.”
Amint az a fenti idézetből kiderül, Catelli Jan Zábrana naplójára hivatkozva állítja, hogy Dmitri Sepilov miniszter adott parancsot a szovjet titkosszolgálatnak Camus meggyilkolására. A könyv írója ennél is tovább megy feltételezésében, amikor azt állítja, hogy egy ilyen merénylethez a KGB nem lett volna elegendő, a csehszlovák, sőt a francia titkosszolgálat együttműködése is kellett hozzá.
Kép forrása
Hadilábon álló feltételezés
Sepilov szerepe a legenyhébben szólva is megkérdőjelezhető, hisz mint arra egy cseh újságíró, Petr Zídek is rámutat, Camus halálának idején Sepilovnak nem állt módjában utasításokat adni a KGB-nek, mivel akkor már nem volt miniszter. Valóban, ha rátekintünk Sepilov életrajzára, kiderül, hogy 1956-57-ben volt külügyminiszter, Hruscsov 1957 februárjában Andrej Gromikót ültette a helyébe, Sepilovot pedig Kirgizisztánba küldte. A politikai száműzetéssel egyenértékű helyzetében a volt külügyminiszternek aligha lett volna alkalma megszervezni a merényletet Camus ellen.
Catelli elmélete tehát már itt megbicsaklik. Ám további problémák is akadnak az összeesküvés-elmélettel kapcsolatban. Catelli leírja, hogy Camus-ék 1960. január 3-án indultak el Lourmarinből, és Orange-ban vacsoráztak, majd itt töltötték az éjszakát a szállodában. „A kiadós vacsora után nyugodtan telt az utazók éjszakája. Az autó viszont ott állt az éjszaka csendjében mindenki prédájául. Bárki odamehetett hozzá, és lehetséges, sőt valószínű, hogy éppen ekkor történt a végzetes beavatkozás, ami aztán a tragédiához vezetett” – írja Catelli. A könyv írójának feltételezése már csak azért sem lehet helytálló, mert mint ő maga is mondja, Camus-ék útközben még egyszer megálltak, ezúttal ebédelni: „Ebédidőben értek Sensbe, ahol a csodálatos katedrális emelkedik. Az útvonal a főutcán vezetett végig; itt működött a kiváló étteremmel büszkélkedő Hôtel de Paris et de la Poste. Camus ismerte a helyet, és be is kalauzolta ide Gallimard-ékat.” A manipulált gumi megvárta tehát, míg újra elindulnak? Miért nem durrant ki előbb? Lehetetlen úgy manipulálni egy gépkocsi kerekét, hogy az ennyi megállás és ennyi megtett út után kapjon defektet. Később a könyvben ezt olvassuk: „A szabotázs végrehajtóinak a thoissey-i éjszakán kívül akár egy másik alkalom is kínálkozott: az ebédidő Sensben, amikor az utazók leparkoltak az Hôtel de Paris et de la Poste előtt.” Ezek szerint akár fényes nappal, a nagy forgalmú szálloda és vendéglő előtt is hosszasan tevékenykedhettek a KGB ügynökei. Eléggé abszurd feltevés.
Giovanni Catelli elméletét Camus legjobb ismerői is cáfolják. Olivier Todd, Albert Camus, egy élet című monográfiájában azt írja, hogy hosszú évek kutatásai során semmi olyat nem talált, ami alátámasztaná az összeesküvés-elméletet: „A KGB részéről (csakúgy, mint utódaitól) semmi sem lepne meg. De nem értem, miért éppen Camus meggyilkolása állt volna érdekében. Ha már egy írót kellett megtámadnia, inkább Koestler, Orwell vagy Szolzsenyicin jöhetett számításba.” Ehhez tegyük hozzá, hogy Camus utolsó két évében alig vett részt a politikai életben, lourmarini magányába vonult vissza. Michel Onfray író, filozófus, aki Sartre-ral szemben szenvedélyesen védte Camus-t, ezt nyilatkozta az Agence France-Presse-nek: „Az, hogy a szovjetek le akartak számolni Camus-vel, ez bizonyos. De nem így”.
Az író lánya, Catherine Camus alaptalan ostobaságnak tartja Catelli elképzelését; a Camus halála francia kiadójának megtiltotta, hogy apjától idézzenek a könyvben.
Kép forrása
Jan Zábrana és Marie Zábranova
Ahhoz, hogy megértsük Jan Zábrana naplójának bejegyzését, aminek alapján Catelli felállította elméletét, fel kell idéznünk, miért is gyűlölte a cseh író a szovjet rendszert. Zábranát „a tanulmányokhoz nem megfelelő politikai nézetei” miatt a prágai egyetem törölte hallgatói közül. Anyját tizennyolc év börtönre ítélték. Zábrana - hasonlatosan más cseh értelmiségi társaihoz - nem volt hajlandó feláldozni a gondolat és az alkotás szabadságát csak azért, hogy a kommunista rezsimben megjelenhessenek írásai. Fordításokból élt, többek közt Paszternákot és Babelt fordította cseh nyelvre. Felesége, Marie Zábranova megemlítette, hogy egyik kedvenc írója Camus volt, már tizenhat évesen elolvasta tőle Az idegent és Naplóját. A francia író halála természetesen mélyen lesújtotta.
Catelli találkozott Marie Zábranovával, és remélte, fény derül Jan Zábrana naplóbejegyzésének forrására vagy forrásaira. Hisz érthető, hogy a cseh író nem tudhatta meg, kiktől származtak azok az információk, amik a KGB szerepére vonatkoztak Camus halálával kapcsolatban, mivel életveszélybe sodorhatták volna az illetőket. Catelli viszont már bízhatott abban, hogy Zábranovától mindent megtud a forrásokról. Ebben bízik a Camus halála olvasója is, amikor eljut A források című fejezetig. Ez a rész azzal kezdődik, hogy leírja George Gibian cseh-amerikai professzor pályafutását, majd megállapítja: „Akár ő is lehetne az Albert Camus balesetéről szóló információ forrása.”. Majd Catelli sietve hozzáteszi, hogy a professzor 1999. október 24-én elhunyt, így már nem tud mesélni Camus haláláról. Egy másik megkérdezett Jiři Zuzanek, a kanadai Waterloo egyetem professzora, aki viszont „állítja, hogy nem ismeri történetet, és ő nem beszélt róla Jan Zábranának”. A harmadik lehetséges forrás a fordító Jiři Barbaš: „Sajnos ő is elhunyt néhány évvel ezelőtt, és már nem tud válaszolni a kérdéseinkre.” – írja Catelli. Végül Rábrana orosz barátja, Vaszilij Akszjonov is lehetett a forrás, de ő is meghalt 2009-ben. Így a négy feltételezett forrás mindegyikéről csupán az derül ki, hogy meghaltak és nem beszéltek Camus haláláról. A forrás tehát nem forrás. Catelli üres kezekkel távozik Marie Zábranovától, az olvasó pedig semmi többet nem tud meg Camus halálának feltételezett körülményeiről, mint a sovány naplóbejegyzés.
Kép forrása
Camus és a magyar forradalom
Jóllehet az összeesküvés-elmélet nem állja meg helyét, Catelli könyve nekünk, magyaroknak különösen fontos. A fordításoknak köszönhetően nemcsak az olaszok, de a franciák és argentinok is részletesen megismerhetik az 1956-os magyar forradalom történetét, Camus kiállását ügyünk mellett.
A Magyarország című fejezetben Catelli ismerteti az 1956-os forradalom utáni szovjet megtorlást, Nagy Imre kivégzését. A következő fejezet (A segélykiáltás) részletesen szól a Szabad Kossuth Rádióban 1956. november 4-én felolvasott segélykérő felhívásról, amit Camus november 8-án kap kézhez táviratban. Camus kérésére a Franc-Tireur című lap másnap közli a magyar írók segélykérését, november 10-én pedig a Nobel-díjas író válasza is megjelenik a lapban. Camus éles kritikát fogalmaz meg a nyugati hatalmakkal szemben, amelyek karba tett kézzel nézték végig a magyarországi vérengzést: „Halált hozó végváraikba elszigetelődött magyar testvéreink bizonyára nem is sejtik, hogy a francia írókat egységbe kovácsolta a mélységes felháborodás. Azt azonban jól gondolják, hogy itt a szavak keveset érnek, és szinte gúnynak hat a keresztre feszített Magyarország feletti üres siránkozás. Az igazság az, hogy ugyanaz a nemzetközi közösség, amely sokévinyi késlekedés után végre talált magában annyi erőt, hogy beavatkozzon Közép-Keleten, most tétlenül nézi, végig Magyarország lemészárlását.”
Az Üzenet a fiataloknak és a Wagram-terem, 1957. március 15. című fejezetek ugyancsak Camus kiállásáról szólnak a magyar forradalom mellett. Az utóbbiban Catelli idézi az írónak a Franc-Tireur-ben megjelent beszédét, aminek címe: „A nap, amikor Kádár rettegett.”
Az igazság a Nagy Imre ügyben című fejezetben az azonos című könyvhöz Camus által írt hosszú előszót is idézi Catelli (Becski Hanna fordítása. Szerk. Kenedi János. Budapest, 1989, Századvég): „Ez a könyv, helyreigazítás címén bebizonyítja, hogy Nagy Imre körül milyen szószegés, törvénytiprás esett meg Magyarországon, hogy semmibe vették a nemzetközi jogot, megsértették a diplomáciai személyek és parlamenterek immunitását, embert raboltak, gyilkoltak.” Camus itt is hitet tesz a magyar forradalom mellett: „A magyar tragédiával szemben bénultan álltunk és állunk még ma is. De nem igaz, hogy teljesen tehetetlenek vagyunk. A befejezett tények elutasítása, a szív és az elme riadója, az elhatározás, hogy a hazugságnak nem adunk polgárjogot, nem hagyjuk el az ártatlant, még ha meg is fojtják – ezek a lehetséges cselekvés törvényei.”
A Függelékben Catelli idézi Camus híres, 1957. október 23-án írt, A magyarok vére című üzenetét.
A Camus halála című könyv gazdagon dokumentált, izgalmas, olvasmányos stílusban megírt mű, mindenképpen érdemes elolvasni.
Kép forrása
A napló és az oknyomozás
Az 1980 nyarának végén tett naplóbejegyzés így szólt: „Van egy férfi, aki nagyon sok dolgot tud, mert vannak forrásai, ahonnan ezeket összeszedegetheti. Nagyon furcsa dolgot hallottam tőle. Azt állítja, hogy azt az 1960-as közúti balesetet, amelyben Camus meghalt, a szovjet titkosszolgálat szervezte meg. Az autó kerekébe elhelyeztek egy olyan eszközt, ami nagy sebességnél kivágta a gumit. A likvidálási parancsot maga Sepilov külügyminiszter adta ki, aki „ezzel fizetett vissza” azért a cikkért, amit Camus 1957 márciusában publikált a Franc-Tireur-ben a magyarországi eseményekkel kapcsolatban. Camus itt megnevezte és kritizálta a minisztert.”
Catelli 2013-ban kiadja Camus deve morire (Camus-nek meg kell halnia) című könyvét, ami 2019-ben Franciaországban La mort de Camus (Camus halála) címmel jelent meg. Ez év júniusában a magyar fordítás is napvilágot látott Camus halála címmel (Európa Kiadó, 2021, fordította Mátyus Norbert).
Catelli feltevése szerint a Camus elleni merénylet azért történhetett meg, mivel „sokan tudhattak az író tervéről, hogy Gallimard-ékkal együtt, autóval kíván hazatérni”, a KGB emberei pedig Camus szeretőjének, María Casares-nek környezetéből szerezhettek tudomást Camus utazásáról: „Talán éppen ő szolgáltatott alapvető adatokat – persze szándékán kívül – a gyilkosoknak.”
Amint az a fenti idézetből kiderül, Catelli Jan Zábrana naplójára hivatkozva állítja, hogy Dmitri Sepilov miniszter adott parancsot a szovjet titkosszolgálatnak Camus meggyilkolására. A könyv írója ennél is tovább megy feltételezésében, amikor azt állítja, hogy egy ilyen merénylethez a KGB nem lett volna elegendő, a csehszlovák, sőt a francia titkosszolgálat együttműködése is kellett hozzá.
Kép forrása
Hadilábon álló feltételezés
Sepilov szerepe a legenyhébben szólva is megkérdőjelezhető, hisz mint arra egy cseh újságíró, Petr Zídek is rámutat, Camus halálának idején Sepilovnak nem állt módjában utasításokat adni a KGB-nek, mivel akkor már nem volt miniszter. Valóban, ha rátekintünk Sepilov életrajzára, kiderül, hogy 1956-57-ben volt külügyminiszter, Hruscsov 1957 februárjában Andrej Gromikót ültette a helyébe, Sepilovot pedig Kirgizisztánba küldte. A politikai száműzetéssel egyenértékű helyzetében a volt külügyminiszternek aligha lett volna alkalma megszervezni a merényletet Camus ellen.
Catelli elmélete tehát már itt megbicsaklik. Ám további problémák is akadnak az összeesküvés-elmélettel kapcsolatban. Catelli leírja, hogy Camus-ék 1960. január 3-án indultak el Lourmarinből, és Orange-ban vacsoráztak, majd itt töltötték az éjszakát a szállodában. „A kiadós vacsora után nyugodtan telt az utazók éjszakája. Az autó viszont ott állt az éjszaka csendjében mindenki prédájául. Bárki odamehetett hozzá, és lehetséges, sőt valószínű, hogy éppen ekkor történt a végzetes beavatkozás, ami aztán a tragédiához vezetett” – írja Catelli. A könyv írójának feltételezése már csak azért sem lehet helytálló, mert mint ő maga is mondja, Camus-ék útközben még egyszer megálltak, ezúttal ebédelni: „Ebédidőben értek Sensbe, ahol a csodálatos katedrális emelkedik. Az útvonal a főutcán vezetett végig; itt működött a kiváló étteremmel büszkélkedő Hôtel de Paris et de la Poste. Camus ismerte a helyet, és be is kalauzolta ide Gallimard-ékat.” A manipulált gumi megvárta tehát, míg újra elindulnak? Miért nem durrant ki előbb? Lehetetlen úgy manipulálni egy gépkocsi kerekét, hogy az ennyi megállás és ennyi megtett út után kapjon defektet. Később a könyvben ezt olvassuk: „A szabotázs végrehajtóinak a thoissey-i éjszakán kívül akár egy másik alkalom is kínálkozott: az ebédidő Sensben, amikor az utazók leparkoltak az Hôtel de Paris et de la Poste előtt.” Ezek szerint akár fényes nappal, a nagy forgalmú szálloda és vendéglő előtt is hosszasan tevékenykedhettek a KGB ügynökei. Eléggé abszurd feltevés.
Giovanni Catelli elméletét Camus legjobb ismerői is cáfolják. Olivier Todd, Albert Camus, egy élet című monográfiájában azt írja, hogy hosszú évek kutatásai során semmi olyat nem talált, ami alátámasztaná az összeesküvés-elméletet: „A KGB részéről (csakúgy, mint utódaitól) semmi sem lepne meg. De nem értem, miért éppen Camus meggyilkolása állt volna érdekében. Ha már egy írót kellett megtámadnia, inkább Koestler, Orwell vagy Szolzsenyicin jöhetett számításba.” Ehhez tegyük hozzá, hogy Camus utolsó két évében alig vett részt a politikai életben, lourmarini magányába vonult vissza. Michel Onfray író, filozófus, aki Sartre-ral szemben szenvedélyesen védte Camus-t, ezt nyilatkozta az Agence France-Presse-nek: „Az, hogy a szovjetek le akartak számolni Camus-vel, ez bizonyos. De nem így”.
Az író lánya, Catherine Camus alaptalan ostobaságnak tartja Catelli elképzelését; a Camus halála francia kiadójának megtiltotta, hogy apjától idézzenek a könyvben.
Kép forrása
Jan Zábrana és Marie Zábranova
Ahhoz, hogy megértsük Jan Zábrana naplójának bejegyzését, aminek alapján Catelli felállította elméletét, fel kell idéznünk, miért is gyűlölte a cseh író a szovjet rendszert. Zábranát „a tanulmányokhoz nem megfelelő politikai nézetei” miatt a prágai egyetem törölte hallgatói közül. Anyját tizennyolc év börtönre ítélték. Zábrana - hasonlatosan más cseh értelmiségi társaihoz - nem volt hajlandó feláldozni a gondolat és az alkotás szabadságát csak azért, hogy a kommunista rezsimben megjelenhessenek írásai. Fordításokból élt, többek közt Paszternákot és Babelt fordította cseh nyelvre. Felesége, Marie Zábranova megemlítette, hogy egyik kedvenc írója Camus volt, már tizenhat évesen elolvasta tőle Az idegent és Naplóját. A francia író halála természetesen mélyen lesújtotta.
Catelli találkozott Marie Zábranovával, és remélte, fény derül Jan Zábrana naplóbejegyzésének forrására vagy forrásaira. Hisz érthető, hogy a cseh író nem tudhatta meg, kiktől származtak azok az információk, amik a KGB szerepére vonatkoztak Camus halálával kapcsolatban, mivel életveszélybe sodorhatták volna az illetőket. Catelli viszont már bízhatott abban, hogy Zábranovától mindent megtud a forrásokról. Ebben bízik a Camus halála olvasója is, amikor eljut A források című fejezetig. Ez a rész azzal kezdődik, hogy leírja George Gibian cseh-amerikai professzor pályafutását, majd megállapítja: „Akár ő is lehetne az Albert Camus balesetéről szóló információ forrása.”. Majd Catelli sietve hozzáteszi, hogy a professzor 1999. október 24-én elhunyt, így már nem tud mesélni Camus haláláról. Egy másik megkérdezett Jiři Zuzanek, a kanadai Waterloo egyetem professzora, aki viszont „állítja, hogy nem ismeri történetet, és ő nem beszélt róla Jan Zábranának”. A harmadik lehetséges forrás a fordító Jiři Barbaš: „Sajnos ő is elhunyt néhány évvel ezelőtt, és már nem tud válaszolni a kérdéseinkre.” – írja Catelli. Végül Rábrana orosz barátja, Vaszilij Akszjonov is lehetett a forrás, de ő is meghalt 2009-ben. Így a négy feltételezett forrás mindegyikéről csupán az derül ki, hogy meghaltak és nem beszéltek Camus haláláról. A forrás tehát nem forrás. Catelli üres kezekkel távozik Marie Zábranovától, az olvasó pedig semmi többet nem tud meg Camus halálának feltételezett körülményeiről, mint a sovány naplóbejegyzés.
Kép forrása
Camus és a magyar forradalom
Jóllehet az összeesküvés-elmélet nem állja meg helyét, Catelli könyve nekünk, magyaroknak különösen fontos. A fordításoknak köszönhetően nemcsak az olaszok, de a franciák és argentinok is részletesen megismerhetik az 1956-os magyar forradalom történetét, Camus kiállását ügyünk mellett.
A Magyarország című fejezetben Catelli ismerteti az 1956-os forradalom utáni szovjet megtorlást, Nagy Imre kivégzését. A következő fejezet (A segélykiáltás) részletesen szól a Szabad Kossuth Rádióban 1956. november 4-én felolvasott segélykérő felhívásról, amit Camus november 8-án kap kézhez táviratban. Camus kérésére a Franc-Tireur című lap másnap közli a magyar írók segélykérését, november 10-én pedig a Nobel-díjas író válasza is megjelenik a lapban. Camus éles kritikát fogalmaz meg a nyugati hatalmakkal szemben, amelyek karba tett kézzel nézték végig a magyarországi vérengzést: „Halált hozó végváraikba elszigetelődött magyar testvéreink bizonyára nem is sejtik, hogy a francia írókat egységbe kovácsolta a mélységes felháborodás. Azt azonban jól gondolják, hogy itt a szavak keveset érnek, és szinte gúnynak hat a keresztre feszített Magyarország feletti üres siránkozás. Az igazság az, hogy ugyanaz a nemzetközi közösség, amely sokévinyi késlekedés után végre talált magában annyi erőt, hogy beavatkozzon Közép-Keleten, most tétlenül nézi, végig Magyarország lemészárlását.”
Az Üzenet a fiataloknak és a Wagram-terem, 1957. március 15. című fejezetek ugyancsak Camus kiállásáról szólnak a magyar forradalom mellett. Az utóbbiban Catelli idézi az írónak a Franc-Tireur-ben megjelent beszédét, aminek címe: „A nap, amikor Kádár rettegett.”
Az igazság a Nagy Imre ügyben című fejezetben az azonos című könyvhöz Camus által írt hosszú előszót is idézi Catelli (Becski Hanna fordítása. Szerk. Kenedi János. Budapest, 1989, Századvég): „Ez a könyv, helyreigazítás címén bebizonyítja, hogy Nagy Imre körül milyen szószegés, törvénytiprás esett meg Magyarországon, hogy semmibe vették a nemzetközi jogot, megsértették a diplomáciai személyek és parlamenterek immunitását, embert raboltak, gyilkoltak.” Camus itt is hitet tesz a magyar forradalom mellett: „A magyar tragédiával szemben bénultan álltunk és állunk még ma is. De nem igaz, hogy teljesen tehetetlenek vagyunk. A befejezett tények elutasítása, a szív és az elme riadója, az elhatározás, hogy a hazugságnak nem adunk polgárjogot, nem hagyjuk el az ártatlant, még ha meg is fojtják – ezek a lehetséges cselekvés törvényei.”
A Függelékben Catelli idézi Camus híres, 1957. október 23-án írt, A magyarok vére című üzenetét.
A Camus halála című könyv gazdagon dokumentált, izgalmas, olvasmányos stílusban megírt mű, mindenképpen érdemes elolvasni.
Egypercesek
A háború megosztja az amerikai írókat
A PEN America lemondta irodalmi díjátadóját a jelöltek egy részének bojkottja miatt
Ősi titokra derült fény
A herculaneumi papirusztekercsekből az is kiderült, pontosan hol temették el Platónt
Magyarország fotóalbuma
A Magyarország 365 fotópályázat képeiből készült könyvet mutattak be Budapesten