Utazzunk el Karakóciába! Európa egy dicső múlttal rendelkező, kies országába, amely a közelmúltig orosz megszállás alatt sínylődött. A rabság hosszú ideje alatt kialakult az a réteg, aki elkezdett hinni abban, amit a megszállók hirdettek. Akiknek az életük lett a forradalom, az új világ és ország felépítése. És aztán jött a földrengés. A tankok és katonák kivonultak, magukra hagyva azokat, akik hittek nekik. Immár nincsen semmi biztos az ott élők életében. Új világot kell építeni a régi romjain. De vajon ki lesz képes erre? És vajon sikerülhet-e valakinek? Milyen eszközök a megengedettek? És vajon jó-e a cél? Kelet-Európa történelmének elmúlt huszonöt éve ihlette meg Maklári Tamást legújabb könyvének, a Teknős és az álmodozóknak a megalkotásában.

Mi zár körül?
A háttér adott, a történelmet is ismerjük, Karakócia neve az első olvasás után pedig jó sokáig lüktetni fog a fejünkben. A helyszín egy eldugott iskola, főhősünk pedig egy egyszerű tanuló, aki krónikása lesz az ott lezajlott eseményeknek. Megismerkedhetünk a hangadó diákokkal, tanárokkal, azok főbb tulajdonságaival, karakterjegyeivel. És alig néhány fejezet után mindez körülzár minket. Nem fog létezni más, csak az iskola, és ami ott zajlik. Nincsenek szülők, rendőrök, ország, de még nép sem. Csak az iskola van, és az, ami a határain belül történik. Létrejön egy külön társadalom, melyben mindenkinek megvan a helye és szerepe. A vezetője pedig nem egy tanár, de még csak nem is az igazgatóhelyettes, hanem egy diák, Héró, aki fejezetről fejezetre veszi át a hatalmat, népszerűségének és manipulációinak köszönhetően új világában. A pénzügyek rajta keresztül kezdenek folyni, így a tanárok fizetéséről is ő kezd gondoskodni, lévén nincsen már állam, amely biztosabb lehetne, mint az iskola. Felállítja a saját magánhadseregét, mely saját társadalmuk értékeit „védik”. Elszigeteli az iskolát, de közben hitelekből bővíti azt a haladás és a biztonság hamis illúzióját keltve. A diákok nem merik elhagyni a jól ismert közegüket: a hat éves gimnáziumi képzés után inkább maradnak az éppen most alakult Irodalmi Intézet hallgatói. Mert félnek az ismeretlentől, és a hírektől, amik a káoszba borult külső világról szólnak. Így adva nemcsak hatalmat, de magukat is a zsarnok kezére.

Mi marad nekünk?
Feltehetjük a kérdést: senki sem ismerte fel, hogy valaki olyasmit akar felépíteni, ami közel sem ideális? A válasz pedig egyszerű: mindenki felismerte, de hát a „mi istenünk a pénz”. Ha valaki biztonságot és jólétet biztosít, akkor miért olyan nagy áldozat kompromisszumot kötni? Egy lépés még nem a világ… Egyetlen ember van, aki nem tud igent mondani ezekre a feltételekre. Tanár vagy diák? Esetleg valaki egy „másik világból”? Ám az, hogy ő létezik, csak még inkább a diktatúra malmára hajtja a vizet. Ezzel az egyetlen motívummal srófolva félelmeinket orwelli magasságokba. Tán mi is csak zsebünkön, a valóság tagadásán keresztül rángatott bábúk vagyunk? Lehet, hogy nekünk is fel kéne eszmélnünk…
Mert mi marad hát nekünk? Ha az elnyomás elviselhetetlenné válik, akkor hova fordulhatunk? Nincsenek már eszméink, mert akik a Forradalmat éltették, halottak. Az egyház? Az egyház visszafogadta az összes megtévedt bűnöst, akik az évek során üldözték őket. Ugye az az első lépés… Az irodalom? Alkotóit ugyanúgy markában tartja a diktátor. A szerelem? Amiben a legfontosabb immár az, hogy milyen „klikkhez” tartozunk? Egyetlen egy hely van az egész „világon”, ami még mentes a diktatúra sugalmaitól: egy föld alatti szentély, egy scriptorium. Itt még tiszta alkotás folyik. Minden ellenálló tud erről a helyről, de csakis a bajban és tragédiában volt számukra szent, amit itt találtak, de hétköznapokban… Lehetséges, hogy a lázadókat tudtukon kívül már legyőzte az új rendszer?

Mire megy ki a játék?

Nem áll szándékomban elárulni, hogy mire is megy ki a játék. Hogy győz-e valaki? Győzhet-e egyáltalán? Karakócia iskoláját vajon azonosíthatjuk-e valamelyik általunk ismert állammal? Az író kellően homályosan fogalmaz ahhoz, hogy az olvasó azt láthasson bele, amit csak szeretne. Mégis legalább annyi kérdésre megadja a választ, mint ahányra hagyja, hogy az olvasó találjon feleletet. Mert a sok hasonlóság miatt kötelességünknek fogjuk érezni azt, hogy megpróbáljunk választ kicsikarni magunkból. Hogy tagadjuk vagy egyetértsünk a felvetésekkel… A mondandó felett nem török pálcát, a könyv azonban minden kétséget kizáróan zseniális. Tanítani lehetne, és remélhetőleg tanítani is fogják a magyartanárok. Az első lépés azonban az olvasás: áldozzunk rá pénzünkből és beszéljünk róla!

Érdemes.