Még gimnazista lehettem, amikor először olvastam arról, hogy a régészeti leletek szerint az ősember agya jóval nagyobb volt, mint a mai emberé. Na, nem jóval, de úgy tíz százalékkal. A változás pedig meglepően rövid idő alatt, néhány röpke évezred során következett be. A húszezer évvel ezelőtt élt paleolit embernek még nagyobb agya volt, neolit kollégájának már kisebb. Vajon miért? Hová lett az agyunk?

A kérdés rendkívül izgatónak tűnt számomra, mint minden tudományos kérdés, amire nincs igazi felelet, és a magam amatőr gimnazista módján el is gondolkodtam a válaszon. Most azonban az a meglepetés ért, hogy Bruce Hood, a Bristoli egyetem pszichológusa A domesztikált agy című könyvében ugyanarra a következtetésre jutott, mint én annak idején…  

Agy és társadalom

Persze a tudományos közélet számára a kérdés nem annyira egyszerű, mint amilyennek én láttam valamikor. A kérdés ugyanis nem csupaszítható le, pusztán a méret problémájára, de figyelembe kell venni azt is, hogy mit is tud ez a csökkenő agyvelő. John Hawks, a University of Wisconsin-Madison antropológusa például azt gondolta, hogy éppen azért csökkent az emberi agy mérete, mert nőtt a hatékonysága, és már nem volt szükséges olyan nagy agyat cipelni és etetni. David Geary, a columbiai Missouri Egyetem pszichológusa szerint viszont az agyméret csökkenése szükségszerűen együtt jár intelligenciánk csökkenésével, így bizony az elmúlt néhány ezer év alatt sajnos jóval bárgyúbb lett az emberiség. Mindennek persze ellene mond az elmúlt évezredek fantasztikus fejlődése, de David Geary kitart elképzelése mellett, amely szerint paleolit elődeink bárkit lefőznének IQ-teszt dolgában… Feltéve persze, ha volna hozzá papírjuk és írószerszámuk…

Most azonban Bruce Hood egy rugalmas elmélettel állt elő. A domesztikált agy című – ma még magyarul nem hozzáférhető – kötetében azt állítja, hogy megváltozott a társadalom, így megváltozott az intelligenciánk is.

Hood egyébként egy roppant egyszerű analógia alapján vezeti le elméletét. Olyan egyszerű az elképzelése, hogy gimnazistaként magam is rájöttem, csak nem gondoltam, hogy tudományos eredményt értem el. A szakember ugyanis azt állítja, hogy a domesztikáció minden szerv méretét csökkenti, minden állatnál. Különösen csökkenti az agyméretet. Valójában az történt, hogy a neolit kultúra megjelenése idején, azaz a földművelés és a hordánál nagyobb közösségek elterjedésével egyszerűen háziasítottuk magunkat, kialakítottuk azokat a módszereket, amik révén képessé váltunk a társadalmi együttélésre, így agyunk egy részét gyakorlatilag a többiek cipelték. Nekünk nem volt rá szükségünk.

Érteni vagy tapasztalni

A gimnazista okoskodást az különbözteti meg a tudományos érveléstől, hogy Hood komoly apparátust vonultat föl érvei mellett. Az amerikai tudós azt állítja, hogy a háziasítás miatt kialakuló passzivitás csökkenti aaaa tesztoszteron-szintet, és így kevesebb növekedési hormon kerül a fejlődő élőlény szervezetébe. Nemzedékek alatt – nem is túl lassan – minden szerv mérete jelentősen csökken. A kutyák például gazdájuk segítségét várják minden olyan helyzetben, amelyeket a farkasok ravaszsággal próbálnak megoldani. De ugyanilyen párhuzam állítható fel a sertések, a szarvasmarhák, és vadon élő rokonaik között. A háziasított élőlény helyett gazdája gondolkozik, gazdája helyett pedig sok esetben a másik ember.

Hood kimutatja például, hogy a kutyákhoz hasonlóan a kisgyerekek is rendkívül ügyesek abban, hogy segítséget szerezzenek. Még a csecsemők is képesek arra, hogy rávegyék a szüleiket egy-egy cselekvésre, például arra, hogy odaadjanak nekik tárgyakat, amiket a csecsemő nem tud elérni. És természetesen a kutyákhoz hasonlóan a kisgyerekek is ragyogóan megértik a környezetükben élő emberek jelzéseit, függetlenül attól, hogy ezek mimikai jelek, gesztusok, vagy hangok.

A könnyű megértés viszont kiváltja a viszonylag nehézkes személyes megtapasztalást, így a gyermek jobban jár, ha képes megérteni, mintha képes lenne tapasztalni. Domesztikált, viszont nem annyira önálló.

A banántól a számítógépig

Természetesen az emberi kultúra és az állatvilág összehasonlítása nem annyira egyszerű, hiszen a mi világunk sokkal bonyolultabb, mint a legfejlettebb állatoké.  Hood szerint például fontos eltérés az utánzás minősége. A csimpánzok és az ötéves kisgyerekek egyaránt utánozzák mások cselekedeteit, és rengeteget tanulnak. Ám a csimpánzok hamar rájönnek arra, hogy az utánzásból mi az, ami igazán hasznos, és mi az, ami fölösleges. Így csak azokat a mozdulatokat utánozzák, amelyek valóban szükségesek az adott cél eléréséhez. Ha a csimpánzmama cuppogó hangot ad a banánhámozás közben, a csimpánzkölyök elég rövid idő alatt felismeri, hogy a cuppogás nem lényeges, és el is hagyja azt. Ezzel szemben az ember mindent utánoz. Azt is, aminek semmi értelme. Így aztán például beszélni is megtanul…

És ez – gondolja az amerikai fejlődés-pszichológus – azért fontos, mert az ember számára lényegesebb a beilleszkedés, az együttműködés, a szocializáció, mint a közvetlen cél. Az emberi túlélés szempontjából elsődleges kérdés az, hogy a gyermek megtanuljon úgy viselkedni, mint a többiek, és csak másodlagos az, hogy ő személyesen meg tudja-e pucolni a banánt, vagy fel tudja-e telepíteni az új programot a számítógépére. Társadalmi ügyességünk így egyaránt oka és következménye önmagunk háziasításának, és fajunk sikerének titka éppen ez a szociális, közösségi érzékenység.

Ugyanakkor – teszi hozzá Hood – pontosan ez az a jelenség, ami számos furcsa emberi viselkedést is megmagyaráz. Társas viselkedésünk egyediségéből származik mindaz, amit csak mit tudunk, az állatok nem: a háború, az előítélet, az elnyomás. Az amerikai pszichológus így arra is felhívja a figyelmet, hogy, éppen mert az ember nagy hangsúlyt fektet a megfelelésre, az nemcsak a tudás átadását teszi lehetővé, hanem azt is, hogy manipulálhatóvá leszünk, és olykor túl könnyen elkövetünk gaztetteket is, ha a felelősség nem a miénk, vagy nem csak a miénk.