A felsőbbrendű ember

MEGJELENT: 2020. január 29., szerda | SZERZŐ: R. Gergely András

Nemrégiben meghallgattam egy Indexen megjelenő podcast adást, melynek vendége arról beszélt, hogy a PISA-tesztek kialakításában résztvevő globális nagyvállalatok számára fontos, hogy a fiatalok minél érzékenyebbek legyenek az álhírek megszűrésére, avagy képesek legyenek a valóság és a fantázia megkülönböztetésére. Egy olyan korban, ahol az oltásellenességnek – mely jelenünk egyik legszörnyűbb és minden társadalmi szinten az egyik legpusztítóbb vasvillázása – mérhető és hatékony követőtábora lehet, vagy az ennél tán kevésbé ártalmas, ám legalább annyira röhejes laposföld-elméletnek valóban vannak buzgó és hithű „kutatói”, mi sem sürgetőbb ennél, gondoltam. Ugyanakkor elöntött a baljós érzés, hogy jódolgunkban az emberiség fáradságos évszázadok során bizonyítást nyerő egyetemes ismereteit odáig voltunk képesek erodálni, hogy nemcsak megkérdőjelezzük azokat, de immáron egyenesen aktív védelemre szorulnak, a létjogosultságukat kell bizonygatni. Ennek rengeteg oka lehet, melyek megfejtésére helyszűke és a kellő ismeret hiánya miatt sem vállalkoznék. Arra azonban annál inkább, hogy egy nemrégiben fejét felütött elmélettel mutassam be azt, hogy egy több évezrede épülő-szépülő ismeretanyag és kultúra birtokában mi az, amiről egyáltalán folytatható diskurzus, anélkül, hogy az alapvető, megkérdőjelezhetetlen, axiomatikus tudományos standardokra támadjon. Ez az elmélet nem más, mint a fajizmus. 

Kép forrása

Íme, a fajsovinizmus
Napjainkban talán a környezetvédelem az, amiről a leghevesebb vita zajlik mind a magaspolitikában, mind a hétköznapi, ám problémaérzékeny emberek között. Ennek létjogosultságát vitatni dőreség volna, kutatások tömkelege, vészjósló előrejelzések és igen nyilvánvaló események sürgetik a mihamarabbi beavatkozást (vagy tulajdonképpen éppen az ember természetpusztító beavatkozásának csökkentését). Nem is erről kell ehelyütt beszélni, mindez csupán annak kedvéért említendő, mert a téma, amiről e sorok szólnak, rendkívül furcsa és eltorzuló kapcsolatot kezd felmutatni a környezetvédelemmel, melyet – mint az a továbbiakban kifejtésre kerül – semmi sem indokol. A fajizmus, avagy a fajsovinizmus ideája nem más, mint az e kapcsolatra imént használt jelzők helyénvalóságának tökéletes bizonyítéka, egy olyan filozófia, mely kimunkálatlanságával, képmutatásával és a tények, tudományos standartok teljes figyelmen kívül hagyásával veszélyt jelent a társadalomra, a kultúránkra. 
A fajizmus nem újkeletű elmélet, még ha csak mostanság is kezd egyre nagyobb teret nyerni az állatvédelmi törekvések mintegy morális bázisú vadhajtásaként. A hetvenes években Richard D. Ryder brit író hívta életre a fogalmat, olyanokat megmozgatva ezzel, mint például a szintén író, Brian Singer vagy a filozófus, Stephen R. L. Clark. Előbbi szerzőnek determináns szerepe volt a fogalom elterjedésébe, nemrégiben jelent meg magyarul is Az állatok felszabadítása című műve, melyben részletesen járja körbe a morális teret, mely (véleménye szerint) a fajizmus béklyóitól oly sivár. 
A fogalom tulajdonképpen azt jelenti, hogy az emberiség a saját felsőbbrendűségére alapozva minden más állatfajt diszkriminál és alkalmasint kizsákmányol, annak ellenére, hogy biológiai értelemben magunk is állatok vagyunk. Népszerű példázat szerint ez a szexizmushoz vagy a rasszizmushoz hasonlatos azzal a különbséggel, hogy elszenvedője nem ember, hanem állat, szélesebben az állatvilág. Az eszme lényege tehát, hogy a biológiai hasonlóság etikai hasonlóságot is megkövetelne, azonban dacára az állatok gyakorta nyilvánvaló szenvedésének, amit mi okozunk, ilyen-olyan okokból szemet hunyunk e kínok felett.
A továbbiakban annak bemutatására vállalkozom, hogy a fajizmus, avagy a fajsovinizmus miért nemcsak hogy megmásíthatatlan és tökéletes ideológiája az ember-állat viszonynak, de egyenesen szükségszerű.

Kép forrása

A különbségtétel
Mindenekelőtt azt kell górcső alá venni, hogy mi indokolja, hogy az ember biológiai hasonlóságai ellenére különbként kezelje magát az állatvilágtól. A biológiai hasonlóság és a különbség szavakból kiolvasható, hogy az előbbihez természettudományos tények tartoznak, az antropológia, a zoológia és általában a biológia standardjai, azok, amelyek a kérdés alapját képezik. A különbségtétel azonban hatásaiban már társadalmi szinten jelentkezik, így a fajsovinizmust támadók az erkölcsöt, a moralitást elsősorban az ezeket megjelenítő jogi, jogelméleti problémaként kezelik, azaz társadalomtudományi olvasatban. 
A természettudományos vetületet vizsgálva a fajizmus támadásakor abból kell kiindulni, hogy az állatok az embertől miben nem különböznek, amely kétségtelenül sokkal nagyobb halmazt jelent, mint amiben igen. Az állatvédelmi elméletek és állatvédő csoportok számára a fájdalomérzet, a szenvedés ténye különös fontossággal bír, ugyanis egyrészt ezekben egy állat sem különbözik egy embertől, másrészt ilyenformán az etikai és morális lépések fő mozgatórugójaként jelenik meg. A biológiai eltérések azonban még ennél is fontosabbak, melyet egy New York-i petíció és az azzal kapcsolatos bírósági döntés tökéletes megvilágításba helyez.
A beadvány szerint „mivel a csimpánzok a személyiség alapvető tulajdonságait hordozzák magukban, bizonyíthatóan rendelkeznek öntudattal, és az állatvilágban példátlan mértékben hasonlítanak az emberre, az igazságosság azt követeli, hogy alapvető szabadságjogokkal ruházzuk fel őket, és az egyenlő elbánás illesse meg ezeket az állatokat is.” A biológiai közös perspektíván alapuló indítványra a bíróság a biológiai eltérés perspektívájával reagált, amikor azt mondta: nem ruházhatók fel jogalanyisággal a csimpánzok azért, mert hiába rendelkeznek emberszerű és az emberhez rendkívül hasonló tulajdonságokkal, egy állat nem tud jogi kötelezettséget, társadalmi felelősséget vállalni, illetve nem vonható jogilag felelősségre.
A lényeg tehát nem más, minthogy – bármilyen banálisnak is tűnik – egy állat hasonlítson akármennyire is egy emberre, nem lehet része a társadalmi struktúrának, így az azt megalapozó morális és erkölcsi síkon sem lehet rá egyenlőként tekinteni, mert nem képes a felelősség- és kötelezettségvállalásra, illetve jogszerzésre, mivel a társas viszonyok egyetlen közös osztója hiányzik: az elvárható, belátó viselkedés. Következésképpen az állatokkal való bánásmódhoz kapcsolódó erkölcs nem állat és ember relációjában értelmezendő, hanem ember és emberében, melynek az állatvilág egyetlen szereplője sem lehet alanya, csupán tárgya. 
Tehát, hogy a fajizmus meghatározásához visszakanyarodjunk, biológiai értelemben bár valóban állatok vagyunk, minden más fajtól eltérően mi, emberek képesek vagyunk olyan normarendszer létrehozatalára, melynek alapját olyan képességek adják, melyeknek kizárólag mi vagyunk birtokában. Dacára annak, hogy ez fajsoviniszta kijelentés, olyan tény marad, amit képtelenség a fajizmus stigmájával a szőnyeg alá söpörni. Az ember több, mint bármelyik másik élőlény. Biológiailag is.

Kép forrása

A megfelelő relációs jel
Kijelenthető tehát, hogy csak az ember lehet valaki, minden állat pedig valami, a következő lépés, hogy kitegyük a megfelelő relációs jelet a két csoport közé. A fajizmust támadók egyenlőségjelet tennének, holott ez már az állatvédelem, hovatovább a környezetvédelem alapmotívuma szerint sem igaz. A relációs jel az ember irányába nyitott, ennek tagadása pedig a képmutatás netovábbja, az elmélet paradoxonná válásának nyilvánvaló és egyetlen oka.
A környezet és állatvédelem egyik alapgondolata, hogy kizárólag az embernek van lehetősége más fajok, illetve az élővilág védelmezésére, ugyanis egyrészt képességeink lehetővé teszik, másrészt a kulturális eredményeink hatására ma már a döntés lehetősége is megadatik nekünk. Dönthetünk arról, hogy mit fogyasztunk, mit viselünk, mit jelölünk ki életterünknek (nem úgy, mint évezredekkel, sőt akár évszázadokkal ezelőtt). Az élővilág problémájára a modern, civilizált ember képes megoldást nyújtani. Ez a gondolat pedig amennyire zöld, annyira színtisztán fajsoviniszta. 
Ha tehát rátekintünk faunánkra, válaszút elé kerülünk: az embert, mint élőlényt vagy aszerint értelmezem, mint az élővilág egyenlő részét, tehát antifajsoviniszta álláspont szerint, vagy az előbbiek szerint kivonva és piedesztálra emelve az emberiséget, fajistaként. Amennyiben egyenlőségjelet tennénk az állatvilág és az ember közé, akkor semmilyen olyan környezetvédelmi tevékenységet nem várhatnánk magunktól, illetve egymástól, ami többet kívánna tőlünk, mint kizárólagosan a saját érdekeink előtérbe helyezésével fajunk jólétének és fennmaradásának biztosítását. Ebben (ti. fajfenntartási ösztön) minden állat az emberrel egyenlő. Ez a gyakorlatban jelenthet tevékeny védelmet, de akár mértéktelen pusztítást is, ha érdekeink azt kívánják.
A fajizmus másik fogalmi eleme, a környezet kizsákmányolása ellen tehát csak akkor lehet fellépni, ha feltételezzük az ember felsőbbrendűségét. A környezetvédelem morális alapja kizárólag az ember magasabbrendűségének kimondásával jöhet létre, hiszen csak így tekinthetjük az emberiségtől még akkor is elvárhatónak az élővilág elemeinek épségben tartását, védelmét, ha ahhoz semmilyen konkrét emberi érdek nem fűződik.
Megosztás

Egypercesek

Rajzpályázat Jankovics Marcell emlékére

Rajzpályázat Jankovics Marcell emlékére

A rajzpályázatra általános és középiskolások munkáit várják

A náci tömeggyilkos fekete unokája

Jennifer Teege megpróbál elszámolni könyvében az elszámolhatatlannal

Megkoszorúzták Gérecz Attila-emléktábláját

Az 1956-os forradalom a nemzetet, a magyarságot összekovácsoló sorsközösség

Eddig ismeretlen fotók kerültek elő a forradalomról

A képeket Szczecinben mutatták be, ahol Az 1956-os forradalom emlékét 2016 óta a Csepelen felállított Pesti srác szobrának ikerpárja idézi fel

A forradalom vizuális kultúrája

A plakátokat sokáig tilos volt közszemlére tenni, bemutatni, így azoknak rendszerváltás utáni életét is jelenti egyben ez a gyűjteményes dolgozat