Charles Michael Palahniuk 1962-ben született ukrán szülők gyermekeként, akik az „amerikai álom” megvalósítása érdekében költöztek az Egyesült Államokba, ahol fiúkat egy lakókocsiparkban nevelték fel. Mivel a történet, amit papírra vetek róla, ettől kezdve sokáig csak sötétebb és sötétebb lesz, szeretném leszögezni, hogy a „kis” Chuck immár a „nagy” Amerika egyik legnépszerűbb regény- és újságírója.

Valami értékeset
Folytatva a történetet: szülei korán elváltak, ezért három testvérével együtt sokszor a nagyszülők felügyeletére volt bízva. Korántsem biztonságos családi háttere ellenére bekerült az Oregoni Egyetemre, ahol újságírást tanult. És mint a jó bölcsész, aki a bölcs szülői tanácsok ellenére is azt tanulja, amit szeretne, viszonylag könnyen és boldogan vette az egyetemi évek buktatóit. Ez idő alatt az egyetemi rádióban dolgozott, majd diplomázása után egy portlandi helyi lapnak írt. És itt, egy év után helyre is állt a világ rendje, hiszen még Amerikának sincsen szüksége annyi kommunikáció szakos növendékre, amennyit termel, így – egy idő után – a biztos megélhetéséért kénytelen volt főállásban kamionokat szerelni. Mivel 1988-ban abba is hagyta az újságírást, sokáig az jelentette írói működésének csúcspontját, hogy járművek használati utasítását fogalmazta érthetőbbre a kamionsofőrök számára.
Első kézből figyelhettem meg az utóbbi években, mégsem tudtam eldönteni, hogy a bölcsészettudományi kar teszi spirituális hajlandóságúvá és világmegváltó gondolkodásúvá növendékeit, vagy csak ez az úti célja minden zöldnek, darknak és „önjelölt megváltónak”. Mindenesetre Palahniuk az elkövetkezendő években – a nyomorgás mellett – „valami értékeset akart kezdeni az életével”, így ingyenmunkát vállalt hajléktalan szervezeteknél, később pedig gyógyíthatatlan betegeknek próbált támaszt nyújtani utolsó napjaikban. Az egyik gondozottjának halála azonban úgy megviselte, hogy abbahagyta ezt a tevékenységét.

Felzaklatná az olvasókat
Harmincas évei elején kezdett újra írással foglalkozni, mégpedig egy kevésbé nemes cél elérése végett: új barátokat akart szerezni. Talán ezért, talán a felnőtt férfi egészséges önkritikája miatt, de első művének publikálása meg sem fordult a fejében. Tökéletesen elégedett volt azzal, hogy a Tom Spanbauer amerikai író (de főként Palahniuk egyetemi tanára) által vezetett irodalmi összejöveteleken részt vehetett. A pozitív visszajelzések hatására második kötete (Láthatatlan szörnyek) immár (majdani) kiadója asztalán végezte, ám az úgy ítélte, hogy túlságosan felzaklatná (!) az olvasókat egy ilyen jellegű könyv. Bosszúból fogott neki harmadik művének, a Harcosok klubjának kidolgozásához, amely végül a világhírt hozta meg számára. 1996-ban adták ki a könyvet, és hogy ha már meg is filmesítették, akkor én is hadd használjak egy újabb klisét: a többi már történelem. David Fincher, Brad Pitt és Edward Norton tett arról, hogy a könyv történetét mindenki megismerhesse a világon.
Most, kedves Olvasó, azt hihetné, hogy minden sínen van, a csillogás, a hírnév és a pénz megváltoztatta írónk életét és így frusztráltságát megsemmisítve kiölte belőle azt is, ami különlegessé tette eddig. Azt hihetnénk, hogy azon társadalom részévé vált, amelyet oly ragyogóan figurázott ki első megjelent könyvében. Azonban ez nem történhetett így. 1999-ben apja élettársának volt férje kiszabadult a börtönből, és rövid időn belül mindkettejüket meggyilkolta. Nem sokkal később édesanyja rákban halt meg. A tragédiák nem engedték meg, hogy más színben lássa a világot, mint amilyennek eddig látta. Elkövetkezendő könyvét, az Altatót ezen élmények hatása alatt írta meg, hogy őt idézzem azért, hogy „kiírjam magamból a fájdalmam, így feldolgozzam azt”.

Soha nem fogjuk elfelejteni
Ez az életút, a tragikus események együtt járultak hozzá következő témáinak megválasztásához. A populáris vámpírregények helyett olyan problémákat igyekezett, igyekszik az olvasó elé tárni, amelyek létezéséről mindannyian tudunk, de nem érezzük megfoghatónak, valóságosnak. Pedig léteznek, és tönkreteszik emberek életét nap, mint nap. Témái lettek többek között: az okkultizmus, a csoportterápiák világa, a szexuális erőszak, a társadalom átalakulása, elkorcsosulása a média hatására és – természetesen – a vallás. Írói stílusa pedig kiváló az ilyesfajta regények, de még inkább novellák írásához. Minimalista írásmódja rákényszeríti az embert, hogy gondolkozzon az olvasottakon. Az író nem mond ítéletet, általában csak a legfontosabb részleteket tárja az olvasó elé, így kényszerítve minket saját vélemény kialakítására a témával kapcsolatban. Mert helyesen látja: az általa feldolgozott témákkal kapcsolatban minden embernek véleménye kell, hogy legyen.
Nem fogok hazudni, Chuck Palahniuk regényei sokszor megrázóak. De egyetlen könyvét sem kellett befejezetlenül leraknom. Így a hatása alól sem tudtam kivonni magam. A könyv letétele után napokig fogunk gondolkodni azon, és beszélgetni arról, hogyan is vetíthetjük életünkre az előbb olvasottakat. És reménykedünk, hogy sehogy nem leszünk rá képesek. Mert ha mindazt, amit leírt, saját tapasztalata, megfigyelései alapján tárja elénk, akkor azt kell feltételeznünk, hogy a világunk nem teljesen olyan, mint amilyennek képzeljük. Fel fogunk ébredni.
Nem hiszek abban, hogy az író számára létezhet „happy ending”, még abban sem vagyok biztos, hogy, mindazok után, amiket átélt, teljesen egészségesnek mondhatjuk őt. Nem lesz még egy könyve, ami olyan népszerűségre fog szert tenni, mint a Harcosok klubja. Nem fog meggazdagodni. Nem fogjuk a könyveit jó szívvel gyerekeink kezébe adni. Még az sem biztos, hogy ha meg is vesszük – az első olvasás után – valaha is újra fogjuk olvasni azokat. De soha nem fogjuk elfelejteni, amit olvasunk, és talán az is meg fog történni, hogy átértékeljük az életünket… Lehetséges, hogy néhány Önjelölt Megváltó – ha nem megváltani akar – a végén még célt is fog érni?