Egy sokszínű verseskötet

MEGJELENT: 2020. június 26., péntek | SZERZŐ: Magyar Miklós

Vörös Viktória második, Arcod kirajzolja a szelet című verseskötete ez év áprilisában jelent meg a Hét Krajcár Kiadó gondozásában. Első kötete (Virágot üzenj, szülj madarat, 2018), amelyről a Könyvkultúra lapjain is olvashatunk, azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy mindegyik vers mellé egy festmény vagy szobor színes képét helyezte el a költő, ezáltal a versek és a képek egymást kiegészítve mintegy párbeszédet folytatnak a könyvben. Maguk a versek egy rendkívül sokoldalú műveltségről adnak számot: a görög történelem eseményeinek és tragikus alakjainak felidézése megannyi utalással, igazi csemege az értők számára. Az Arcod kirajzolja a szelet egy új költői világba vezet bennünket: egy oldottabb, líraibb, természetközeli univerzumba. 

Kép forrása

Párizs varázsa
„A jó vers élőlény, akár az alma, ha ránézek, csillogva visszanéz, mást mond az éhesnek s a jóllakottnak és más a fán, a tálon és a szájban, végső tartalma vagy formája nincs is, csak él és éltet” – mondja Weöres Sándor. „Él és éltet”: Ezekkel a szavakkal lehetne a legjobban leírni a négy ciklus verseit: Dióba zárt világom, Szemem bearanyozta, A kagyló üzenetei és Öltöztess magadba, erdő. Vörös Viktória egyik meghatározó élményforrása utazásai, elsősorban Párizs, ahol otthonosan érzi magát. Megidézi a Café de Flore hangulatát, ahol szinte valamennyi magyar író, költő megfordult párizsi útja alkalmával, Sartre és az egzisztencialista művészek törzshelyét. A Szemem bearanyozta című versben a költő körbejáratja tekintetét a kávéházi asztalokon: 
„Chagall angyalai szálltak le
a kandelábereken
Ellepték a teraszt
habot fújtak a kávéra”

A Párizs! Párizs! című költeményében Vörös Viktória képzeletben egymás mellé ülteti a két jó barátot, a költő Apollinaire-t és a festő Rousseau-t:
„A kávéházban Apollinaire asztalánál
Vámos Rousseau dzsungelt álmodik
hol vers és kép találkozik.”

Avagy olvashatjuk fájdalmas kiáltását a Notre-Dame székesegyház pusztító tűzvészéről:
„Fájó, nyílt torok:
a Székesegyház kupolája
kiált az égig
tornyát elnyelte a sötét”


Kép forrása

Természetszeretet
Vörös Viktória természetszeretete megannyi versén átsugárzik: Zengőbb madarú erdő, A téli kert álmodik, Babits kertje, Őszelő, Mezőföld és még sorolhatnánk azokat a költeményeit, amelyekben egy-egy sétája nyomán váratlan képzettársítások, egyszeri és megismételhetetlen metaforák fémjelzik Vörös Viktóriának azt a különleges képességét, amit Nagy László így fejez ki: „a költői kép energiasűrítés”.
Vörös Viktória másik meghatározó élménye Esztergom városa és a Duna-part, ahol lakik. Esztergomi emlékek szülik A télikert álmodik című verset. Jellegzetesen „vörösviktóriás” költemény, amelynek nyitó metaforái egy impresszionista képet festenek a szavak erejével:
„A télikert álmodik
üvegablakán átdereng a szürke fény
Nem is fény az már
csak a sápadt holdsugár hagykarmolást
hideget őrző táblái peremén”

Ahogyan más verseiben, itt is arra szolgál a költemény indítása, hogy magáról valljon, de úgy, hogy minden olvasója átélje a látvány kiváltotta érzéseket: 
„Meddig kúszhat a fagy?
Ujj végétől
szív közepéig”

A továbbiakban kitágul téli kép: 
„Völgyek vándorai
pataklakó halak
siklanak
verembe
kristálymenedékbe
Bújó apró vadak
kicsiny kis madarak
odúk
vackok mélyén
húzzák meg magukat”

A kitűnő kompozíciójú vers utolsó részében a költő visszatér a télikerthez, de itt a zord telet az emberi szeretet melege szelídíti meg:
„Kereső kezem
kinyitja a zárat
ajtóm megcsikordul
zsibbadt kilincs
törik félbe
puha tenyeremben

Várakozó árnyék
bekúszik velem
Meleg tejjel
bent megkínálom
s kályha alá bújva
tavaszébredésig
téli álom várja”

Az Esztergomi fák I-IV. versei a Nyár, a Juhar, a Gesztenye és a Platán. Ez utóbbi vers így kezdődik:
„Az idő tengelyén
fent és lent között láthatatlan fonál
rajta csüng a létezés kristálygömbje”

A filozófikus indítás, a létről való tűnődés átvezet bennünket a költő vissza-visszatérő eszmefuttatásaiba a térről és az időről: 
„A tárgyak 
kéznyomok őrzői 
teret kitöltő idő”

Mintha csak Thomas Mann gondolatára felelne: „Az idő tulajdonképpen tér, amelyben szüntelenül önmagunk tökéletesítésén kell fáradoznunk, hogy végül azzá lehessünk, akivé lennünk kell.” Az In memoriam Csoóri Sándor című költeményben egy rendkívül plasztikus képbe sűríti Goethe szavait: „Az én terem az időm”:
„Egy pontban összesűrítve tér-idő
foglyul ejtve kapaszkodik
egy madártollba”


Kép forrása

A kagyló üzenetei
Az Arcod kirajzolja a szelet harmadik ciklusa, a tizenhárom rövid versből álló A kagyló üzenetei külön figyelmet érdemel több szempontból is. Egyrészt egyetlen témakört ölelnek fel ezek a versek: a tengert és annak világát. Másrészt rövid költemények, helyenként epigrammaszerűek. A ciklus bevezető verse az „üzeneteket küldő kagylót” mutatja be:
„Süppedő homokágyon kagyló
fésűjén megtörik a hullám −
elringatja ölén az örök óceán”

A tenger „lakóinak” egymásra utaltságát jelzik ezek a sorok:
„Teknős páncélján ül a rák
rák ollóján kis hal pihen
hal uszonyán csiga él
minden lehet menedék”

A humor sem hiányzik a tengeri lények bemutatásánál:
„Ritmusa rezgés
átlátszó a teste
csikóhal úszik
- most lett odafestve”

De ennél súlyosabb gondolatokat is megpendítenek ezek a versek. Mitológiai alakokkal „üzen” a kagyló:
„Várj kikötőt
vitorlád vond le, Ulysses
győz mégis a kaland
hogy vízre szállj
és lépj túl határaidon
Thétisz a habok alá
Vénusz fölé emelkedik
Suttogj fülembe
óceán:
mi volt és lesz 
a lét után?”

A kötet hátsó borítóján G. Tóth Franciska, Babits-kutató arról ír, hogy „A költő vers-karokkal öleli meg és ringatja el a világot”, Leszkovszki Albin drámapedagógus szerint „a személyiség legtitkosabb tartományaiban” keresendők Vörös Viktória verseinek forrásai, Tverdota György irodalomtörténész a babitsi hagyományokat és a Nemes Nagy Ágnesnél alanyibb költészetet emeli ki, míg Vörös István költő, irodalomtörténész, szerkesztő a versek érzékenységét, esztétikai arcélét dicséri.
Megosztás