Lábjegyzetek csodája

MEGJELENT: 2019. január 23., szerda | SZERZŐ: Rácz András

Dante Színjátéka a világirodalom egyik legnagyobb kihívása. Mindenkinek kötelessége elolvasni, ha talán nem is az egészet, de a pokolról szóló első részt mindenképpen, és mindenki stílszerűen unja halálra magát a végeláthatatlan infernáliában, ahol jobbára ismeretlen alakok viselik a maguk különös büntetéscsomagját. 
Nos, ezen a művelődéstörténeti rém-élményen változtatott a közelmúltban Nádasdy Ádám. Munkája nyomán a hétszáz esztendős Dante szöveg támad életre, lesz olvasmányos, szórakoztató szöveggé.

Kép forrása

A középkor enciklopédiája
Mint bizonyára annyian mások, magam úgy voltam az Isteni színjátékkal, mint annyi más, végtelenül hosszú és idegtépően unalmas világirodalmi remekművel. Évről évre levettem a polcról, olvasni kezdtem, aztán letettem és megállapítottam, hogy tavaly óta nem lett érdekesebb, vagy én nem lettem elég érdekes az adott szöveghez és óvatosan visszatettem a polcra. Hátha majd jövőre… 
Idén azonban meglepetéssel vettem tudomásul, hogy nem tudom letenni Dante remekét. Illetve pontosítanom kell: ez alkalommal Nádasdy Ádám remekét tudtam nem letenni. 
A fordító így beszélt könyvéről a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián tartott székfoglalójában: „Igyekeztem, amennyire lehet, szöveghű (vagy legalábbis gondolathű) lenni, mert Dante gondolkodását – és az egész középkori világképet, melynek enciklopédiája ez a mű – izgalmasnak és fontosnak tartom. Fő célom ezt közvetíteni, megismertetni az olvasóval a középkor tudásanyagát, műveltségét, hiedelmeit, vallási nézeteit. Azt gondolom: Danténak is ez volt a célja, tehát a tanítás, informálás, befolyásolás, és nem a szórakoztatás. Nem regény ez és nem lírai költemény, hanem a világnak és benne egy kornak igényes leírása.”   

Kép forrása

Kultúrtörténeti csemege 
És valóban. A könnyed olvasmányosságnak, s legfőképpen a monumentális jegyzet-apparátusnak köszönhetően a Nádasdy-féle Pokol igazi kultúrtörténeti csemege lett. Én amúgy is rajongója vagyok a művelődéstörténetnek, kivált a középkori Európa mindennapi életét találom izgalmasnak, s az új Dante könyv ebben a tekintetben a legvadabb részletgazdagsággal elégíti ki kíváncsiságomat. Guelfek és a ghibellinek, bankárok és zsoldosvezérek, pápák és száműzöttek vonulnak el az olvasó előtt. Római hősök, ókori filozófusok éppen úgy megjelennek a műben, mint a XIII. század bulvárhíreiben felbukkanó gyilkosok, pederaszták, kalandorok. S mindez a középkori világnézet precíz polcrendszerén helyezkedik el, emez jó, amaz rossz, emez helyes, amaz helytelen, s megint más nagyon, nagyon helytelen. 
Csodálatos világ egy csodálatos könyvben.  

Kép forrása

Alpári politikai pamflet
Ám van itt valami, ami nem hagy nyugodni, mióta letettem a Nádasdy Ádám által megújított kötetet. 
Azt írja a kritika, hogy az Isteni színjáték sehova be nem sorolható, különleges alkotás. Kling József például így ír a Színjátékról az Unikornisban. „Műfaji meghatározása mindig is gondot okozott az irodalmároknak. Sehova sem illik a polcon... Dante maga is tisztában volt azzal, hogy előzmények nélküli, megismételhetetlen művet hozott létre, amelyben kora legmélyebb filozófiai és teológiai igazságait akarta közvetíteni. Nem véletlen, hogy a Paradicsom 25. énekének legelején szent költeményként (poema sacro) nevezi meg művét, mintha egyenesen a Szentírás folytatásának szánná.”
Szerintem azonban másról van itt szó. Dante valóban egyedi művet alkotott, de hogy a Biblia folytatásának szánta volna könyvét, az erős túlzás. Mint ahogyan Nádasdy véleményét sem oszthatom, aki – mint fentebb idéztem – úgy gondolja, hogy Dante célja a tanítás, informálás, befolyásolás, és nem a szórakoztatás lett volna. 
Szerintem azonban a mű egy nagyívű ítélet. Dante Alighieri főbíró úr verdiktje egy egész korra áll. 
Éppen a lábjegyzeteknek köszönhetően derül ki, hogy a szerző a legalpáribb politikai pamfletet gyúrta bele a középkori világképbe. Valamennyi politikai ellenfelét gondosan elhelyezte a pokolban, miután egy részüket nyilvánvalóan alaptalanul vádolta meg förtelmes bűnökkel. A korabeli közönség nyilván jókat röhögött a hétköznapokból jól ismert alakok pokolbéli szenvedésein, miközben szenteskedő ábrázattal vehette tudomásul az isteni igazságosság munkálkodását. Zseniális. 
Hogy ez érthetővé vált, köszönet érte Nádasdy Ádámnak.
Megosztás