Hol vagy Szent István király?

MEGJELENT: 2015. augusztus 19. | SZERZŐ: Rácz András

Egy személyes történettel kell kezdenem Hankó Ildikó nagy királyainkról, tulajdonképpen a magyar államról, sőt végső soron a magyar társadalomról szóló rendkívül izgalmas kötetének bemutatását. Annál is inkább, mert – mint éppen e könyvből, a Királyaink tömegsírban című kötetből tudtam meg, hogy – a szerző, Kiszely István, a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézete antropológusának felesége. Márpedig személyes történetemnek Kiszely István éppúgy fontos szereplője, mint Hankó Ildikó könyvének.

Múmiacsomagolás

Történt egyszer, hogy az aulába beügetett Sütő Nagy Zsolt, s kizökkentve a történészhallgatók legfontosabb tevékenységéből – amely abból állt, hogy mindenféle képtelen történetek segítségével igyekeztük elcsábítani a könyvtár-pedagógia szakos lányokat – nekem szegezte a kérdést: jössz múmiát csomagolni? Hülye kérdés, ki ne menne múmiát csomagolni – bármit is jelentsen ez. Így másnap szűk kompániánk felgyalogolt a várba, a Régészeti Intézetbe, és bejelentkezett Kiszely tanár úrnál.
A nagyhírű tanár elmagyarázta mit keressünk, hol lehetnek amulettek, vagy érdekességek, de azt is elmondta, hogy meglepődne, ha találnánk valamit. Mindenesetre lelkünkre kötötte, hogy, ha kibontottuk a múmiát, rakjuk össze szépen a csontvázat, addig ő elintéz pár fontos telefont.
Persze semmi érdekeset nem találtunk, és a háromezer éves csontokat sem volt olyan könnyű összeillesztgetni, mint ahogyan a gimnáziumi biológiaszertárban sokszor látott műanyagcsontváz alapján elképzeltük.
De az érdekesség nem ez volt, hanem az, hogy amikor visszajött az akadémikus, csak úgy ömlött belőle a szó. Láthatóan meg akarta valakivel osztani legújabb élményeit, és hosszan beszélt arról, hogy sajnos nem tehet már semmit: a magyar királysírok olyan emberek kezébe kerültek, akik történeti csontanyagon nem dolgoztak, azonosítást soha nem végeztek… Aztán háborgott egy sort azon, hogy ő bizony nem fog előzetes engedélyt kérni senkitől, ha a királyi csontokról beszélni akar. Mégiscsak tizenöt évig dolgozott ezen a témán… És elkezdett mesélni. Mindent, ami csak a magyar királyok maradványairól eszébe jutott…

Az indulatos Kiszely
Most, hogy Hankó Ildikó könyvét elolvastam, döbbenten tapasztaltam: alighanem történelmi pillanatnak volt tanúja az a lelkes múmiacsomagoló csapat. Abban az évben, talán éppen azokban a napokban, 1985-ben lépett ki Kiszely a Királysír bizottságból, amely a Székesfehérváron eltemetett, vagy pontosabban a korábbi feltárás után visszatemetett, áh, hadd legyek még pontosabb: a tömegsírba hányt királyi maradványokat vizsgálta.
A szerző mindent elmesél királyaink csontjairól, persze jóval alaposabban, mint ahogyan az indulatos Kiszely annak idején felvázolta. Mesél fehérvári bazilikáról, elmondja, mindazt, amit a temetkezésekről tudunk, tudósít a templom kifosztásáról, és romlásáról, s természetesen részletesen beszámol az elmúlt százötven esztendőben végzett feltárásokról.
A kötet bevezetőjében így foglalja össze munkáját a szerző: „Géza fejedelemtől Szapolyai János királyig bezárólag próbáltam nyomon követni elhunyt uralkodóink végső nyughelyeit. Rendhagyó módon megemlítem a kötetben a két Hunyadit, Gellért püspököt, Árpád-házi Szent Erzsébetet, Szent Margitot és Corvin Jánost is, de személyük olyannyira kedvelt és ismert, hogy nem mehettem el szó nélkül mellettük. Talán egyszer, ha lesz rá igény, megírom mindazon magyar történelmi személyek azonosítását – és főleg azok kálváriáját, – amelyeket férjemmel, dr. Kiszely Istvánnal együtt végeztünk el.”

A régi-új kripta
A történet, dacára annak, hogy tulajdonképpen száraz tudományos beszámolót olvashatunk egy feltárássorozatról, mégis megrázó és felkavaró. Nem pusztán régészeti leletekről szól, de szól arról is, hogyan bánunk azokkal, akiknek így vagy úgy, de létünket köszönhetjük. Valószínűleg igaza van a szerzőnek, amikor arról beszél, hogy talán egy nemzet sincs Európában, amely olyan mostohán hagyta volna veszendőbe menni történelmi nagyjainak földi maradványait, mint mi, magyarok. Pedig azt, hogy mi most itt vagyunk, itt lehetünk, azt nekik, az ország élén állt királyainknak is köszönhetjük.
És könnyen lehet, hogy jóvátehetetlenül elvesztegettük az esélyét annak, hogy királyaink csontjait méltóképpen megőrizzük. Erről Hankó Ildikó így nyilatkozott a Magyar Nemzetnek 2000-ben, amikor már tudta, hogy a csontokat ismét visszatemetik a tömegsírba: „...Hol nyugszanak a mi királyaink? Mindenütt és sehol. Szétszórta csontjaikat a nemtörődömség, a tiszteletlenség a múlt iránt. Az ötvenes években még a Szovjetunió is rendezte a nagy cárok sírjait, kutatók rekonstruálták arcukat. Ausztriában a hatvanas években válogatták szét a babenbergi királyi ház halottainak csontjait, és készítettek számukra mauzóleumot Melkben. Csehszlovákiában a hetvenes években történészek és antropológusok megkeresték és azonosították nagy királyaik maradványait. És mi meddig jutottunk el ezen a téren?... A millennium évében vagyunk, de a királyi maradványokról semmit sem tudni. Gondolom rövidesen megmagyarázzák, hogy a mai korszerű technika mellett miért nem sikerült egyetlen királyt sem azonosítani tizenhat év alatt. ... A napokban hivatalos helyről kerestek meg, hogy vállalnánk-e most a királyokénak vélt csontok azonosítását. A válaszunk nemleges volt, mert nincs olyan szakember, aki az utóbbi évek hányattatása után felelősséggel elvállalhatná ezt a nemzet számára olyan fontos feladatot... Székesfehérvárott már megépült a régi-új kripta, ahova az összes csontot hamarosan beteszik. Lesz egy újabb tömegsír, immár a harmadik. Az utolsó szál, amit Bartucz Lajos 1938-ban még megfogott, már elszakadt. És soha nem köthető össze".
Megnyugtatásul azért hozzá kell tennem, hogy az előkerült földi maradványok 2000. augusztusában a Szent István mauzóleum előtt kialakított, szigetelt, klimatizált sírkamrában találtak végső nyugalomra.







Címkefelhő
Megosztás