Az értelmezés értelme

MEGJELENT: 2019. november 25., hétfő | SZERZŐ: Rácz András

A minap komoly és tartalmas vitába keveredtem egy barátommal, aki – afféle kortárs szabadelvűként – amellett érvelt, hogy a vélemények szabadságát és sokféleségét minden szempontból tolerálnunk kell. Egyetértésünk áldásával vagy egyet nem értésünk dacára helyet kell adnunk az egyéni nézeteknek, különösen akkor, ha a személyes meggyőződés művészi, például irodalmi formában lép elénk. Ilyen esetben nincs is más dolgunk, csak annyi, hogy tudomásul vegyük ezt az egyediséget, elmerüljünk annak szokatlan (mert egyedi) ábrázolásmódjában, megpróbáljuk valami módon felvenni az alkotó szubjektum nézőpontjait, s így – megélve művészünk sajátos világának élményit – váljunk teljesebbé, legyünk szélesebb perspektívát látó emberré.  

Kép forrása

A viták ereje
Nem is vitatkoztam volna barátommal, ha egyszerű olvasóként, képtárlátogatóként, műélvezőként beszélt volna a befogadás csodáiról. De vitánk egy születőben lévő cikk körül forgott, s így nem pusztán olvasóként, de inkább kritikusként kellett vitatkoznunk. Hiszen míg az egyéni olvasó csak a maga gondolataiért felel, addig a kritika – pontosabban a kritikusok közötti vita – a közösségi értelmezés megformálója. Ilyen vita, ilyen kritikai diskurzus nélkül valójában talán irodalom sincs, mert az irodalom vagy bármi más művészet nemcsak műalkotások végtelen sora, hanem főleg és elsősorban e művek között létrejött viszony.  Kritikai diszkusszió nélkül pedig ez a viszonyrendszer nem tud kialakulni. 
Nem meglepő módon ugyanez a helyzet a tudományok háza táján is. Az egyedi szaktudományos eredményekből az elméleti vita farag narratívát, olyan elbeszélést, amelyben lehetőleg ellentmondásmentesen férnek el a megismerés apróbb-nagyobb tényei. Régebben a nagy filozófiai iskolák, manapság inkább az elméleti fizika egymásnak felelgető elméletei igyekeznek egységes magyarázatfolyamba csomagolni a világot. 

Kép forrása

Élményáradat
Én persze tudom, hogy az úgynevezett nagy narratívát szétfeszítette dinamikusan változó világunk tényáradata, tudom, hogy felbomlott a huszadik században még kitapintható egyetemes összefüggésrendszer hivatkozás-hálózata, de azt is tudom, hogy az értelmezésre való törekvés nem adható föl. 
Amióta elborította létünket a korlátlan élményáradat, amióta a médiafolyam leginkább egyedi élmények, különös fantáziák, személyes impressziók megosztását jelenti, amióta a hagyományos szervezeti keretekre épülő médiumok is azzal próbálnak versenyben maradni az impulzustengerben, hogy maguk is csak szaporítják az ingersokaságot, amióta a szerkesztéssel, helyesbítéssel, pontosítással, cáfolattal, bírálattal nem bajlódik senki, azóta az értelmezés is értelmetlennek látszik. 
Nyakló nélkül öntik ránk meggyőződéseiket, rögeszméiket, képzelgéseiket a különféle élménycsoportok agresszív aktivistái, állítások, követelések, elvárások állnak körül minket, s hogy ezek egymásnak ellentmondanak, vagy egyszerűen csak értelmetlenek, az – értelmező közbeszéd híján – talán ki sem derül. Létünket egyre inkább meghatározzák azok a csoportoknak, amelyek nem a tapasztalati valóság, hanem a szubjektív élményanyag elsődlegességét hirdetik. 
Rémisztő lehetőség. 

Kép forrása

Álom és valóság
Egy olyan világ, amelyben az egyéni szubjektivitás felülírja a közös normarendszert, elviselhetetlenül kezelhetetlen. Arisztotelész azt írta valahol, hogy ha ébren vagyunk, közös világunk van, ha álmodunk, mindenkinek külön világa van. A tételt Kant úgy fordította meg, hogy amikor mindegyikünknek külön világa van, akkor álmodunk. 
És nekünk, értelmezőknek, nagyon határozottan szembe kell állnunk azzal a törekvéssel, hogy az egyéni álmokat valóságként toleráljuk, mert, ha nem ezt tesszük, rémálommá válik a világunk.
Megosztás