„Ez a tengődés vagy sodródás a mai vajdasági valóság”

MEGJELENT: 2017. november 8. | SZERZŐ: Ayhan Gökhan

Az 1986-ban született Barlog Károly nemrég megjelent Kovács Istenke című kisregényében Újvidéken és az Újvidék-mítoszban kalandozhatunk, s egy generáció örömeibe és fájdalmaiba is beavatást nyerhetünk. A történet főszereplője már a Maxim című kötetben is megjelent, s így talán fontosabb alak is lehet annál, mint holmi főszereplő… 

Kép forrása

– A Maximnak több olyan szövege is van, ami tét nélküli játszadozás a szavakkal, beszédszituációkkal. Talán mást akartam még akkor Kovács Istenkével kezdeni – a beszéd öröméért beszéltem róla, aztán rájöttem, hogy ez mind szép és jó, de mondani is szeretnék valamit. Na, és Kovács Istenkével szemben sem lett volna fair, ha megmarad annak a figurának, amit az olvasó az első kötetemben láthatott belőle. Most végre megismerhetik őt, a valódi környezetét, és a dilemmáit, amelyek valahol egy generáció dilemmái is. 
– „Kalandozásaimat újdonsült Nikon gépemmel én is a Telepen kezdtem, a Virág utca 3-mal, a vajdasági magyar irodalomnak eme fontos helyszínével” – írtad néhány éve. A mostani könyv részben Újvidéknek, az Újvidék-élménynek is emléket állít. Mit tud ez az Újvidék, hogy ennyire meghatároz(ó)? 
– Végel László Újvidéket az „ígéret földjének” nevezte a számomra oly kedves regényében. Persze, ő másért nevezi annak, mint amiért én így gondolok rá. Nekem Újvidék a bejárhatatlan tágasságot, a szabadságot jelentette, amikor tizennyolc évesen megérkeztem oda. Amikor ott éltem, mindenben a lehetőséget láttam, és az esetek nagy többségében sikerélményem volt, ott kapott irányt az életem, ott tudtam meg a legtöbbet önmagamról. Így utólag jól esett megtapasztalni, hogy nem én vagyok az egyedüli, aki így gondol rá. Például nemrégiben jelent meg Bíró Tímea élménybeszámolója a kisregényről, ahol a szerző szintén nem tudta megállni, hogy ne beszéljen túlcsorduló rajongással a tartományi székvárosról. Egyébként a kötet megjelenése óta sokat gondolkodtam ezen, és mindannyiszor két válaszlehetőségig jutottam: az egyik szerint létezik az Újvidék-misztérium, amely engem is rajongóvá, hívővé tett, a másik válasz pedig az lenne, hogy minden város képes az ember szívét megkötözni. 
– A regény figurái kicsit tengődnek, keresik magukat, az álmodozó Kovács Istenkéről nem is beszélve.  Egy nemzedéket is reprezentál a könyv? Egy olyan világot, aminek a főszereplői megélték a háborút, és a mai napig kiutat keresnek a nem túl kellemes hétköznapokból? 
– Csak bízhatok benne, hogy a kötet a nemzedékem lelkiállapotának megértéséhez is nyújthat kulcsokat. Az biztos, hogy a háború töréspontot jelent a regény szereplőinek életében – gondoljunk csak a Vojvodina szálló pincérére –, de egyáltalán nem biztos, hogy ezért tengődnek, illetve, hogy ebből a traumából keresik a kiutat. Ez a tengődés vagy sodródás a mai vajdasági valóság – ezzel együtt a kisregényem valósága is. Az embernek az az érzése, hogy nincsenek valódi céljai, nincs valódi tétje a létének. Mintha valami furcsa bénultságban élnénk. A legnagyobb szerencsénk az, hogy a szellemünk még mozgásban van.
– Ha jól tudom, készül a következő kötet. Erről mit árulnál el? 
– Az új kötettel, amely az E/ munkacímet viseli, tulajdonképpen visszatértem a természetes – és számomra legbiztonságosabb – közegemhez, a rövidprózához. Úgy hívom ezeket a szövegeket, hogy soundtrack-prózák, hiszen mindegyiküknek egy-egy dal adja az alapját. Van, ahol a dal beszédszituációját emelem át a novellámba, máshol egy meghatározó dalszövegsor inspirál, az énekes valamely egyedi gesztusa, de előfordul olyan is, hogy továbbgondolok egy-egy zenét. Három ciklusba rendeztem ezeket a szövegeket, amelyek a személyes névmások logikai sorrendjét követik, így lett E/1, E/2 és E/3. Ezzel együtt a kötet munkacíme az örök magányra ítéltséget, a permanens „egyes számot” fejezi ki. A kötet anyagából jónéhány prózával találkozhattak már az olvasók többek között a pozsonyi Irodalmi Szemle, a kolozsvári Helikon, az újvidéki Híd, a füredi Tempevölgy, vagy épp a veszprémi Vár Ucca Műhely hasábjain. 
– A zene a mostani könyvet is meghatározza. Az írásfolyamatot is? 
– Lényegében az egész életemet meghatározza a zene, így nem csoda, hogy az írásfolyamatot is. Szerencsére úgy nőttem fel, hogy nálunk mindig szólt a zene. Na, nem a kismagnóból, és nem akármilyen! Édesapám mindig odafigyelt arra, hogy csak jó zenét hallgassunk, a lehető legjobb hangminőségben. Talán ezért van az, hogy szinte fizikai rosszullét környékez a pocsék hangosítástól és a zenei szükségmegoldásoktól. A szövegeimben viszont nem régóta van ilyen markánsan jelen. Korábban – ki tudja, miért – nem tudtam összeegyeztetni a szépprózát a zenével, noha lemezkritikákat, koncertbeszámolókat, zenei tudósításokat írtam. Valamiért fontosnak éreztem megőrizni a határt a – mondjuk így – újságírói és prózaírói munkám között. Pedig végső soron akkor járhatunk igazán jól, ha a folytonos határteremtés helyett a határok felszámolására koncentrálunk. 




Megosztás

Egypercesek

Női próza Marosvásárhelyen

Női próza Marosvásárhelyen

Több mint száz programmal várja az érdeklődőket a 23. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár

A Pápai Magyar Intézet históriája

A magyar papok számára ma is Róma jelenti a kaput a nemzetközi kultúra és tudomány elsajátításához

Ötvenes vagy? Tombolj!

Költői és zseniálisan tragikomikus módon ábrázolja a demográfiai kalamajkát

A női pop-rock a top-on

Az olvasmányos kiadvány kultúrtörténeti munka és kézikönyv egyben

Keringés idő- és érzelmi síkok labirintusában

Szerelem, érzékiség, tradíció, szokásjog, halál és túlélés

Feliratkozás a hírlevélre

Email