Ó, az a fém váz!

MEGJELENT: 2020. május 26., kedd | SZERZŐ: Rónaszéki Rómeó

Harmincnégy évvel ezelőtt mutatták be a hazai közönség számára a filmet, amely nemcsak, hogy azóta a világ egyik legnagyobb kultfilmjévé avanzsált, de adott a világnak egy elképesztő tehetségű rendezőt, egy új kifejezést, néhány szállóigét, valamint egy komplett franchiset. Nem másról van szó, mint James Cameron 1984-es Terminator című művéről, amelynek páratlan sikerét talán remekül példázza, hogy tavaly már a filmszéria hatodik része került a mozikba. Ennek az évfordulónak apropóján pedig fogtam magam, és végignéztem a teljes sorozatot, hogy Önnek ne kelljen. Higgye el, szívesen! 

Kép forrása

Egy ismeretlen kanadai
Mielőtt azonban elbeszélem az élményeimet a teljes filmsorozattal kapcsolatban, és kifejtem, hogy miért kellene kitörölni néhány rész létezését a kollektív emberi tudatból, álljunk meg egy kicsit és emlékezzünk meg arról, ahol minden elkezdődött. Hiszen csak a Terminator 1 kapcsán estig lehetne sorolni az érdekesebbnél érdekesebb tényeket. Talán nem tévedek nagyot, ha azt állítom: James Cameron nevét manapság már egy filmszerető embernek se kell bemutatni. A kanadai rendező olyan remekműveket tudhat maga mögött, mint a tizenegy Oscart nyerő Titanic, a sokáig a legnagyobb bevételt kaszáló Avatar, vagy épp a klasszikus Alien sorozat második része, a Bolygó neve: Halál. Bár már önmagában ez a lista is elég lenne egy életműnek, de még ez is tud erősödni, ugyanis az akkor még alig ismert Cameron (persze ne vegyük el tőle az 1981-es Piranha 2: Repülő Gyilkosok címre keresztelt csodát sem) 1984-ben megalkotta a világ egyik legnagyobb kultfilmjét, a Terminatort. Tette ráadásul mindezt elképesztő ellenszél közepette, a saját elképzelései mellett példaértékűen a végsőkig kitartva, kis túlzással gyakorlatilag nulla forintból, hogy aztán tudtán kívül életre hívjon egy egész franchiset, aminek még harminc évvel később is érkezik még folytatása. Legyen az bármilyen borzalmas is, sajnos… De ne szaladjunk ennyire előre. 

Kép forrása

Lázálomból valóság
A Terminator születéstörténetének kapcsán ma már talán lerágott csont, de mégis hihetetlenül csodálatos tény, hogy az egész történet valójában a kanadai rendező lázálma volt. A szó legszorosabb értelmében. Történt ugyanis, hogy mikor James Cameron Olaszországba utazott, hogy rendezze ügyeit a már korábban említett mozgókép-mirákulum, a Piranha 2: Repülő Gyilkosok producereivel, lebetegedett, és 39 fokos lázzal ágynak esett. Egyik ilyen éjszakáján álmodta, hogy egy láb nélküli fémcsontváz mászik elő a lángok közül (egyes források szerint a kezében egy konyhakéssel), mely élményét reggel azonnal papírra is vetette, hogy később aztán addig formázza és építgesse, amíg meg nem születik a kép teljes háttértörténete is. Így jutottunk el a jövőbe, ahol az emberek és a gépek háborúban állnak, és így került - a klasszikus szállóigével élve - élő szövet a fém vázra. Cameron azonnal meg is látta ebben a lehetőséget, így miután elkészült a forgatókönyvével azonnal heves házalásokba is kezdett, hogy valamelyik stúdiótól összekalapozhasson annyi pénzt, amennyi a megvalósításhoz szükséges. Ez végül többé kevésbé sikerült is. 
Klasszikus történet már az is, hogy Cameron barátját, Lance Henriksent öltöztette fel és maszkírozta be Terminatornak, hogy aztán beküldje őt az Orionnal történő találkozásra, illusztrálva a saját elképzeléseit. Ez végül annyira jól is sikerült, hogy a producerek rábólintottak az ötletre, ám hozzátették, bárki játszhatja a terminátort, csak Henriksen nem. Végül egyébként Cameron ennek ellenére sem feledkezett meg barátjáról: ha a jövőből érkező gyilkológép karakterét nem is kaphatta meg, azért egy rendőr rövid mellékszerepébe belebújhatott. A projekt tehát megkapta a zöld jelzést, ám a producerek fenntartásai végül a film bankszámláján realizálódtak, ugyanis mivel a stúdió csak egy „quick hit”-nek tartotta a filmet (vagyis úgy számoltak vele, hogy talán hirtelen megnézik páran, de sokáig nem lesz a listákon), nem is akartak egy vaskos bankszámlát Cameron rendelkezésére bocsájtani. A rendező végül nagyjából hat-hat és fél millió dollárig tudta felkalapozni az eredetileg négymilliós keretet, de egy utópisztikus forradalmi sci-fihez képest ez is aprópénznek tetszett. Kiváltképp úgy, hogy a keret vaskos része egyből - az akkor már a Conan a barbár miatt kábé híresnek számító - Schwarzenegger zsebében landolt. Ha tehát nincs több bevétel, akkor nem marad más, mint csökkenteni a kiadásokat, ebben pedig Cameron képes volt rendkívül nagyokat is húzni: ismeretes például, hogy a film nagy része azért játszódik éjszaka, mert az éjszakai forgatások egész egyszerűen olcsóbbak voltak (főleg úgy, hogy Cameron néha „elfelejtette” megfutni az engedélykérési köröket), az amúgy is kivilágított utcák pedig megtették azt, amit az egyébként elég drágán dolgozó forgatási fénymestereknek kellett volna.

Kép forrása

Schwarzenegger mint Kyle Reese? 
Rendkívül érdekes emellett a színészek kérdése is. Gondolta volna például, hogy ma már a Terminator egészen tökéletes megtestesítőjeként elhíresült Schwarzenegger eredetileg nem is erre a szerepre pályázott? Valójában az osztrák izomkolosszussal Cameron Kyle Reese szerepe kapcsán találkozott (állítólag felső nyomásra), igaz azzal a céllal, hogy valahogy finoman rávezesse Arnie-t, hogy népszerűség ide vagy oda, számára valószínűleg nem lesz hely a filmben. Igen ám, csakhogy a találkozó alatt Schwarzenegger igen élénken elkezdett érdeklődni a terminator karakterével kapcsolatban, és tett néhány olyan észrevételt (például, hogy a gépnek nem kellene pislognia lövés közben), ami levette Cameront a lábáról. A rendező eredetileg úgy képzelte el az emberek közé beszivárgó gépet, hogy az pontosan úgy nézzen ki, mint akár pont az Ön szomszédja. Mikor azonban Schwarzenegger beköltözött a szívébe az észrevételeivel, akkor rájött, hogy gyakorlatilag ez az ember tökéletesen alkalmas arra, hogy emberfeletti izomzatával, az inkább rossz, mintsem jó angoljával és rendkívül hűvös gesztikulációjával megtestesítsen egy gépet. Így végül a vacsora végén úgy váltak el, hogy Arnie-é lett a szerep. Ő pedig érezte, hogy ezt komolyan kell vennie, ugyanis onnantól kezdve heteken át gyakorolt pislogás nélkül lőni (ha már az ő ötlete volt), valamint fegyvereket csukott szemmel összerakni és szétszedni. Volt is ideje ezt gyakorolni, ugyanis a szövegkönyv betanulása nem vett el túl sok időt a mindennapjaiból, lévén az egész filmben mindössze tizenhat egész mondatot kapott. Érdekesség egyébként, hogy a terminátor szerepére egy másik esélyes állítólag nem más volt, mint egy Heinz reklámban nagyot alakító O. J. Simpson, ám őt végül elvetették, mondván, róla senki nem hinné el, hogy képes gyilkolni...groteszk, nemde? 
A férfi főszerepekhez párosított színészlista azonban még így is elmarad a nőitől, ugyanis Sarah Connor karakterével gyakorlatilag fél Hollywoodot összehozták, az idősebb Susan Sarandontól kezdve Rosanne Arquetten át egészen a fiatalabb Daryl Hannaig. Cameron mindenképp olyan női főszereplőt akart, akin rendkívül jól érezhető a karakterfejlődés, ahogy az egyszerű naiv törékeny lányból végül az emberiség vezetőjét felnevelni képes elszánt, erőteljes nő lesz. Az ehhez szükséges kettősséget pedig végül az akkor még szintén inkább ismeretlen Linda Hamiltonban látta meg, és bár már sose tudjuk meg, hogy „mi lett volna ha”, de azt hiszem, az utókor egyöntetűen remek döntésnek titulálta ezt a választást.

Kép forrása

Hasta la vista, baby! 
Összességében Cameron minden nehézség ellenére, a végsőkig kitartva küzdötte át szinte minden elképzelését, néha elképesztően erős ellenszélben. Amellett, hogy a stúdió a kezdetétől fogva kevéssé hitt a filmben, néhány ponton meg is próbálták elkaszálni azt. Ismert anekdota az is, hogy miután a stúdiófőnökök és a producerek látták az első vetítéseket, néhányan elkezdtek azért kampányolni, hogy inkább le se adják a végső filmet. Ennek ellenkezőjéről végül Schwarzenegger ügynöke győzte meg őket, amit végül egy elképesztően sikeres sajtóvetítés követett, a kritikusok ugyanis a producerekkel ellentétben imádták a filmet. Ám még ezen a ponton is, minden pozitív előjel ellenére, a stúdió csupán filléreket volt hajlandó költeni a film promójára. Érkezett tehát egy rendkívül gyenge előzetes, illetve egy nem túl népszerű tévés idősáv. Végül azonban ez sem tudott a Terminator sikerének útjába állni, ugyanis Cameron minden low-budget, gagyi, trükkös „high-tech” látványmegoldása ellenére, hála a remek színészgárdának, a kiváló történetnek és az elképesztő hangulatnak, a film óriási siker lett. A ráfordított nagyjából hat és félmillió dollár a nagyon sokszorosát visszahozta (egyes becslések szerint kb. negyvenmillió dollárt), emellett meghozta Cameronnak, Schwarzeneggernek és Hamiltonnak a világhírt. Még mindezek ellenére is valószínűleg kevesen gondolhatták akkor a színészek közül, hogy még harminc év elteltével is mindenki azokkal a karakterekkel fogja azonosítani őket. Pedig így lett. A Terminatort végül 1986. május 26-án mutatták be hazánkban „Halálosztó” címen, amely bár valamennyire véleményes, de talán még mindig sokkal jobb, mint a lengyel „Elektroniczny Moderca”, vagyis az „Elektronikus gyilkos”.
Ha tehát máskor nem, akkor legalább ma, a mű évfordulóján nézze újra ezt a csodás remekművet, amely minőségét mi sem jellemzi jobban, mint hogy minden megmosolyogtató vizuális effektje ellenére, még harminchat évvel később is képes arra, hogy elképesztően izgalmas és lebilincselő legyen, akár sokadik nézésre is. Ezt pedig tapasztalatból mondom, ugyanis ahogy már korábban említettem is, az évforduló által megihletve végignéztem a teljes sorozatot. Erről többet a következő cikkben, de elöljáróban annyit: bár ne tettem volna…
Megosztás