Vörös sárkány, az Embervadász
Amikor azt a nevet olvassuk, hogy Hannibal, először már senkinek sem a karthágói hadvezér jut eszébe, hanem a hihetetlen intelligenciával megáldott Lecter doktor, aki könyveken, filmeken és sorozatokon keresztül ragad magával minket a sajátos gyilkos őrületbe.
Ez így van rendjén, de most nem a végletekig kivesézett (a szó tökéletesen illik ide) Bárányok Hallgatnakról, vagy Sir Anthony Hopkins zseniális alakításáról kell, hogy szavakat ejtsünk. Kanyarodjunk el egyből az elejére, egészen Thomas Harrisig, aki még bűnügyi tudósítóként dolgozott az Associated Press számára, amikor elkezdett írogatni!
Kép forrása
Hannibal négyszer
Harris első regénye 1975-ben jelent meg, azt követően is csupán négyet alkotott, tehát nem vitte túlzásba az alkotói elszánást. Műveiben azonban rengeteg erőfeszítés, aprólékosság van. Egy-egy könyv megírásához teljesen elvonult a külvilágtól, csak az előkészületek évekig tartottak, s csak eztán látott neki a kézzelfogható, illetve olvasható munkának. Az említett négy könyv mindegyike Hannibal Lecterre alapul, tehát az alapsztori tetralógiává gyarapodott az évek folyamán: Vörös sárkány, A bárányok hallgatnak, Hannibal, majd végül Hannibal ébredése.
Már a címek is elárulják, az utóbbi kettő egyértelműen a közben elért sikereknek köszönhető, tulajdonképpen azért kellett megszületniük, hogy megfilmesíthessék azokat. Elgondolkoztató, hogy az Oscar-esővel jutalmazott Bárányokon kívül egyik sem aratott ahhoz hasonló, tomboló sikert. Pedig az egyik igazán remek lett, csak valahogy kikerült a köztudatból.
Kép forrása
Az Embervadász
1986-ban Michael Mann a Miami Vice sorozat alkotóatyja adoptálta a Vörös sárkányt Manhunter, azaz Embervadász címmel, és bátran állíthatjuk, hogy az évtized egyik legjobb krimijét alkotta meg. Ez alapvetően köszönhető Thomas Harris könyvének, de Mann képkockáin már látható a tehetség összes jele, ami később Al Pacino és Robert deNiro-val a Szemtől Szemben, majd Russel Crow-val a Bennfentes című mozikban bontakozott ki igazán. Történetvezetés kifogástalan, igazi, feszültségkeltő és magávalragadó bűnügyi történet, ami egy percre sem akarja a nézőt elengedni.
A szereplők között nem találunk akkori sztárokat, de mindnyájan tudják a dolgukat. Brian Cox, jó Hannibalként, igaz nem közelíti meg Hopkinst, de mindent elhiszünk neki, és ez bőven elég. William Petersen nyomozóként szintén hiteles, valahogyan rá is ragadt ez a szerepkör az elmúlt évtizedekben. Francis Dollarhyde játssza a kéjgyilkost, aki kielégítő és tulajdonképpen sokkal hitelesebb, mint a Red Dragon moziban Ralph Fiennes, aki eredendően sokkal tehetségesebb színész. A könyvben a Vörös Sárkány elrettentő fizikumú pszichopata, akinek az ereje fél tucat emberével ér fel. Ezt Dollarhyde valamelyest tudja is hozni, Fiennes viszont csak ijesztően néz... Tegyük hozzá, hogy a tetoválása mindenképpen menőbbre sikerült, ami azért gyenge vigasz…
Az Embervadászban maga a nyomozás időszaka zseniálisan van megoldva, szinte úgy gondolkozunk a rendőrrel karöltve, mint egy Columbo-mesében. Ennél talán csak az sikerült jobban, amikor az utolsó jelenetekben az Iron Butterfly In a gadda da vida című örökérvényű rockklasszikusára támadja meg a házat és a benne lévő gyilkost. A jelenet Dante Spinotti kidolgozott beállítására alapul, nem csoda, hogy a rendező vitte is magával az operatőrt további munkáihoz.
Kép forrása
Szemben a divattal
Sok erénye ellenére a film nem volt túl sikeres. Talán ez a tény annak tudható be, hogy a nyolcvanas években kicsit minden fellazult. Hódított a popzene, és Dirty Harry is sokkal viccesebb volt, amellet, hogy a Magnumját továbbra is szerette elővenni, és persze akkor már használta is. Az Embervadász nem a korszaknak megfelelő híg, könnyed és laza, hanem feszített tempójú, kicsit mogorva, emellett még a néző agyát is megdolgoztatja, mindez pedig az önfeledt nyolcvanas években nem volt divatos.
Persze azért a film nem közelíti meg Harris könyvének színvonalát, ahogyan a Bárányok hallgatnak sem. Ennek a miértje pedig talán abban is keresendő, hogy a filmek alkotói egyik esetben sem rendelkeztek olyan bűnügyi tapasztalattal, mint maga az író.
Most én mégis azt javaslom, tegyék félre a könyvet, a 2002-es feldolgozást szintén, és egy szombati estén nézzék meg Michel Mann méltatlanul elfeledett filmjét!
Jót fognak szórakozni. Aludni már kevésbé...
Ez így van rendjén, de most nem a végletekig kivesézett (a szó tökéletesen illik ide) Bárányok Hallgatnakról, vagy Sir Anthony Hopkins zseniális alakításáról kell, hogy szavakat ejtsünk. Kanyarodjunk el egyből az elejére, egészen Thomas Harrisig, aki még bűnügyi tudósítóként dolgozott az Associated Press számára, amikor elkezdett írogatni!
Kép forrása
Hannibal négyszer
Harris első regénye 1975-ben jelent meg, azt követően is csupán négyet alkotott, tehát nem vitte túlzásba az alkotói elszánást. Műveiben azonban rengeteg erőfeszítés, aprólékosság van. Egy-egy könyv megírásához teljesen elvonult a külvilágtól, csak az előkészületek évekig tartottak, s csak eztán látott neki a kézzelfogható, illetve olvasható munkának. Az említett négy könyv mindegyike Hannibal Lecterre alapul, tehát az alapsztori tetralógiává gyarapodott az évek folyamán: Vörös sárkány, A bárányok hallgatnak, Hannibal, majd végül Hannibal ébredése.
Már a címek is elárulják, az utóbbi kettő egyértelműen a közben elért sikereknek köszönhető, tulajdonképpen azért kellett megszületniük, hogy megfilmesíthessék azokat. Elgondolkoztató, hogy az Oscar-esővel jutalmazott Bárányokon kívül egyik sem aratott ahhoz hasonló, tomboló sikert. Pedig az egyik igazán remek lett, csak valahogy kikerült a köztudatból.
Kép forrása
Az Embervadász
1986-ban Michael Mann a Miami Vice sorozat alkotóatyja adoptálta a Vörös sárkányt Manhunter, azaz Embervadász címmel, és bátran állíthatjuk, hogy az évtized egyik legjobb krimijét alkotta meg. Ez alapvetően köszönhető Thomas Harris könyvének, de Mann képkockáin már látható a tehetség összes jele, ami később Al Pacino és Robert deNiro-val a Szemtől Szemben, majd Russel Crow-val a Bennfentes című mozikban bontakozott ki igazán. Történetvezetés kifogástalan, igazi, feszültségkeltő és magávalragadó bűnügyi történet, ami egy percre sem akarja a nézőt elengedni.
A szereplők között nem találunk akkori sztárokat, de mindnyájan tudják a dolgukat. Brian Cox, jó Hannibalként, igaz nem közelíti meg Hopkinst, de mindent elhiszünk neki, és ez bőven elég. William Petersen nyomozóként szintén hiteles, valahogyan rá is ragadt ez a szerepkör az elmúlt évtizedekben. Francis Dollarhyde játssza a kéjgyilkost, aki kielégítő és tulajdonképpen sokkal hitelesebb, mint a Red Dragon moziban Ralph Fiennes, aki eredendően sokkal tehetségesebb színész. A könyvben a Vörös Sárkány elrettentő fizikumú pszichopata, akinek az ereje fél tucat emberével ér fel. Ezt Dollarhyde valamelyest tudja is hozni, Fiennes viszont csak ijesztően néz... Tegyük hozzá, hogy a tetoválása mindenképpen menőbbre sikerült, ami azért gyenge vigasz…
Az Embervadászban maga a nyomozás időszaka zseniálisan van megoldva, szinte úgy gondolkozunk a rendőrrel karöltve, mint egy Columbo-mesében. Ennél talán csak az sikerült jobban, amikor az utolsó jelenetekben az Iron Butterfly In a gadda da vida című örökérvényű rockklasszikusára támadja meg a házat és a benne lévő gyilkost. A jelenet Dante Spinotti kidolgozott beállítására alapul, nem csoda, hogy a rendező vitte is magával az operatőrt további munkáihoz.
Kép forrása
Szemben a divattal
Sok erénye ellenére a film nem volt túl sikeres. Talán ez a tény annak tudható be, hogy a nyolcvanas években kicsit minden fellazult. Hódított a popzene, és Dirty Harry is sokkal viccesebb volt, amellet, hogy a Magnumját továbbra is szerette elővenni, és persze akkor már használta is. Az Embervadász nem a korszaknak megfelelő híg, könnyed és laza, hanem feszített tempójú, kicsit mogorva, emellett még a néző agyát is megdolgoztatja, mindez pedig az önfeledt nyolcvanas években nem volt divatos.
Persze azért a film nem közelíti meg Harris könyvének színvonalát, ahogyan a Bárányok hallgatnak sem. Ennek a miértje pedig talán abban is keresendő, hogy a filmek alkotói egyik esetben sem rendelkeztek olyan bűnügyi tapasztalattal, mint maga az író.
Most én mégis azt javaslom, tegyék félre a könyvet, a 2002-es feldolgozást szintén, és egy szombati estén nézzék meg Michel Mann méltatlanul elfeledett filmjét!
Jót fognak szórakozni. Aludni már kevésbé...
Egypercesek
Magyarország fotóalbuma
A Magyarország 365 fotópályázat képeiből készült könyvet mutattak be Budapesten
Nem átok a Kárpátok
Egy tükör, melybe nem biztos, hogy akarunk, de érdemes belenézni
Kösd össze a várost a saját történeteddel!
Hetedik alkalommal újra itt a városi elbeszélés-pályázata, az Álljon meg egy novellára!