Rossz Versek

MEGJELENT: 2019. január 29. | SZERZŐ: Rónaszéki Rómeó

Reisz Gábor, a 2014-ben a semmiből hirtelen magyar kultfilmmé váló VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan írója és rendezője ismét megérkezett a köztudatba, ezúttal a Rossz Versek című, egészen megragadó alkotásával. Az eléggé zavaros előzetest egy nagyjából zavaros film követett, amelyet azonban rendkívül nehéz nem szeretni. Elődje minden stílusjegyét megtartva, egy meglehetősen teszetosza, de legalábbis karakteresnek közel sem mondható főszereplőt központba állítva, egy semmiről és mindenről egyszerre szóló alkotást kapunk, amely rengeteget kérdez, de válaszokat nem ad. És mégis működik

Kép forrása

Ez az én utcám
Amikor először megnéztem a VAN-t, meglehetősen ambivalens érzések küzdöttek bennem napokig. Egyrészről egy rendkívül mély negatív, depresszív vonal, ugyanis a generációmat érintő mély egzisztenciális válságot bemutató filmből valahol sugárzott a reménytelenség üzenete, más részről egy „ez az én utcám” jelenség, ugyanis minden a film által életrehívott és bemutatott környezet annyira magyar volt, annyira az enyém is volt, hogy nem lehetett védekezni a lehengerlő érzésvilága ellen. Ez a vonal pedig a Rossz versekben is rettentően erős. A film képes olyan fronton is kommunikálni és olyan húrokat pengetni, amelyeket talán csak azok tudnak megérteni, akik maguk is átélték azt, de ők viszont nagyon. A múltunkból visszaköszönő iskolai tanterem falai, Feri bá, a „nagyszerű” pedagógiai érzékkel megáldott vízilabdaedző, a fradimeccsek kiemelt jelentősége, a horrorfilmekbe illően félelmetes matematikatanárnő, a pusztán a név kitalálásáig tartó, vagy neadjisten egy félig összerakott-koppintott számos zenekaralapítás, vagy tágabban nézve az útkeresés, illetve az első kísérletek a szerelemre mind olyan képek voltak, amelyek a saját emlékeink előhívásával is kommunikáltak velünk. 

Kép forrása

Hol rontottam el?
Ami magát a filmet illeti, a történet bevallottan önéletrajzi ihletésű, amely tényt tovább erősíti, hogy a főszereplőt, a harmincas éveiben járó Merthner Tamást, maga az író-rendező-zeneszerző Reisz Gábor játssza. Tamást a film nyitányában dobja barátnője, a külföldi ösztöndíját Franciaországban töltő Anna, amely után hősünk teljesen szétesik, és a múltjába merülve próbál választ találni a mindent megkérdőjelező egzisztenciális válságára. Így ismerkedhetünk meg a 10-14-17 éves Tamásokkal és pillanthatunk bele, hogy milyen is volt a 90-es években felnőni. „Régebben minden jobb volt. Vagyis azt hiszem boldog voltam.” Hangzik el Tamás szájából, az „azt hiszem”-nek pedig különös jelentősége van, ugyanis a film egyik alaptézise szerint, az emlékeink bizony könnyen becsaphatnak minket. Tamás tehát végigveszi, hogy tulajdonképpen hol siklott félre az élete, túlnyomó többségében pusztán narrálva az eseményeket, ám néhány esetben konkrét párbeszédbe is elegyedve az egykori énjeivel. Az egyik ilyen párbeszéd egyébként talán a film egyik legerősebb jelenete, amikor is a négy Tamás együttesen próbálja kitalálni, hogy igazából melyikük is az igazi felelőse a félrecsúszott életútnak. A film egyébként rendkívül gyorsan ugrál a helyek és az idősíkok között, ami bár néhány esetben furcsának és valamelyest nehezen követhetőnek tetszik, mégsem bántó, sőt, néha kifejezetten látványos, hála a kiváló vágói munkának. 

Kép forrása

Remek kontrasztok
Egy szakításnál talán csak az önmegalkuvás és az önmagunk és a világ megkérdőjelezésével járó mély létezési válság lehet nyomasztóbb téma, ám a film és Reisz Gábor óriási érdeme, hogy a Rossz versek mindezek mellett mégis vicces tud lenni. Sőt mi több, úgy tud vicces lenni, hogy a humor egy cseppet sem vesz el az általuk körüljárt téma relevanciájából és mélységéből, pusztán csak emészthetőbbé teszi azt. A plakátfejelgetéses résznél, a buszos-visszaszámlálásnál, vagy egy-egy fiatalkori bénázásnál úgy lehetett nevetni, hogy utána pillanatok alatt zuhant vissza mindenki tudata oda, hogy itt egyébként komoly dolgokról van szó. A film alatt talán egyszer sem mosolygó főhős egyébként hozza a VAN Áronának nehezen szerethető, vagy elfogadható, sokszor bántóan teszetosza karakterét, de itt most valahogy még ez is könnyebben emészthető. A két film közötti rengeteg párhuzam mellett azonban van egy óriási különbség, mégpedig a lezárás. A VAN után a néző a teljes reménytelenség üzenetével állhatott fel a képernyő elől, de legalábbis minimum letargikus vagy mélyen melankolikus állapotban, ám a Rossz versek nem ilyen. Ez a film a nehéz téma ellenére is jóval pozitívabban engedi el az embert, mindezt úgy, hogy mindennemű klisét hanyagol. Teszi ezt olyannyira, hogy igazából a filmnek nincs is tulajdonképpeni vége, vagy lezárása. Nem kapunk megoldást a problémákra, nem tolnak elénk egy édesen idilli képet egy meleghangulatú családi vacsoráról és Tamás élete sem lesz varázsütésre rendben. Mindez pedig valahol nagyszerű, de minimum rendkívül életszerű és hiteles, hiszen tulajdonképpen a film végig olyan kérdésekre keresi a válaszokat, amelyekre nagy valószínűséggel nincsenek. 

Kép forrása

Verdikt
Összességében a Rossz versek egy nagyszerű film. Egy humorral tompított élű valóságkés, amely az önmagunk keresése, az egzisztenciális válság, valamint egy szakítás utáni mindent megkérdőjeleződést állítja a középpontba, a kilencvenes évek fantasztikus látvány- és érzésvilágával becsomagolva. A Rossz versek keveset markol, de sokat fog, Reisz Gábor pedig a VAN után egy újabb kitűnő alkotást tett le az asztalra, amely annyira magyar, amennyire csak egy film az lehet. Személy szerint mindenkinek ajánlom.
Megosztás