A hazugság diadala

MEGJELENT: 2019. január 16. | SZERZŐ: Rácz András

Ikonikus film, kultúrtörténeti csemege, a propagandatörténet megkerülhetetlen szirtfoka… Ilyeneket szoktak mondani Leni Riefenstahl híres-hírhedt mozijáról, Az akarat Diadaláról. Tegnap volt szerencsém… Pontosítok: tegnap voltam olyan balga és elmentem egy filmklubba, ahol láthattam a ritkán vetített különlegességet. 
Nos, szerintem a filmtörténet legnagyobb átverését, rosszabb esetben is a filmkritika elmúlt évszázadának legnagyobb tévedését unatkozhattam végig. A világhírű Riefenstahl-mozi nem az, aminek mondják. Ez egy unalmas, bárgyú, szellemtelen film, propagandaként meg egyenesen katasztrofális. 


Kép forrása

A film igazi bukás volt
De kezdjük az elején! Leni Riefenstahl középszerű színésznőként fedezte föl magának Hitlert, Hitler pedig rendezőként őt. 1932-ben levelet írt a Führernek, majd találkoztak, s kölcsönösen meglátták egymásban azt a személyt, aki segíthet a karrierépítésben. Riefenstahl – kétségtelen tehetségét felkínálva – a nácik propagandafilmesévé vált. Hamarosan el is készítette az 1934-es nürnbergi pártkongresszust megörökítő látványosságot, Az akarat diadala című filmet. 
A dokumentumszerű összeállítás a több napig tartó rendezvény eseménytörténetét mutatja be drámai tömörséggel és pátoszteli megformálással.
A film valószínűleg nagyon tetszett a párt vezetőinek, és bizonyára azoknak is tetszett, akik részt vettek a kongresszuson, s felidézte számukra azoknak a diadalmas napoknak az élményét, amikor úgy érezhették, a világuralom kapujában állnak. Ja, és azóta is nagyon tetszik azoknak, akik azt hiszik, hogy így kell propagandát csinálni.  
Másnak azonban nem tetszett. A német mozikba úgy kellett beparancsolni a közönséget, a Velencei Filmfesztiválon egyenesen kifütyülték, s bárhol forgalmazták Európában és Amerikában, a közönség éppen úgy elaludt rajta, mint ahogyan én beleszunyókáltam a végeláthatatlan sorokban masírozó kamerádok monoton trappolásába. 
A film igazi bukás volt a maga korában, és ma is csak azoknak ajánlom, akik valóban mindenre elszántan akarják megismerni a filmelemzés legnagyobb tévedésének mibenlétét. A film végig-gubbasztása valóban az akarat diadala, hogy egy filmünkhöz méltó szóviccel borzoljam az olvasói idegeket. 

Kép forrása

Leni, a tehetség
Jogos a kérdés: ha ennyire pocsék ez a mozi, akkor hogyan lett belőle kult-film? Nos, Leni Riefenstahl, ha propagandistaként nem is, rendezőként bizonyára nagyon tehetséges volt. Mint korai filmjeinek mindegyike, ez is tele van olyan megoldásokkal, amelyek azóta bevett eszközei lettek a filmiparnak. Az akarat diadala és az 1936-os berlini olimpiát bemutató filmje először használ például autók, illetve futók mellett száguldó kamera-állást, légi felvételt, a teleobjektívet és hasonló – ma már rutinnak számító – kamerakezelési módot. Az is újítás, hogy rengeteg kameraállásból vágták össze a végeredményt. A rögzítésen több mint negyven operatőr dolgozott.
Kétségtelen továbbá, hogy a film számos megragadó jelenetet hozott a filmkultúrába. Képi mémmé vált tucatnyi olyan ábrázolás, ami Az akarat diadalában bukkan föl először. Ilyen a birodalmi seregszemle látványa, mely visszaköszön például a Csillagok háborújában, ilyen a fiatal férfi-arcok sorozata, amelyet láthatunk, mondjuk, a Kabaréban, de egyes megoldásai még popzenei videoklippekben is felbukkannak. 
A film ebben az értelemben hatásos. S hatása azt tükrözi, milyennek képzelik el a filmkészítők a sikeres propagandafilmet, kivált a totális állam sikeres propagandáját. Mindazonáltal a valóságban a sikeres propagandának semmi köze nincs ahhoz, amit Leni Riefenstahl csinált. Ezt minden marketinges tudja. 

Kép forrása

Propagandafilm a propagandáról
Ez a film egyfajta pozitív reklám, visszacsatolás, megerősítés. Azt üzeni, hogy Hitler emberfeletti alak, s a nácik hamarosan létrehoznak egy új, boldog világot. Hogy ez tetszett Hitlernek és híveinek, az világos. Hogy tetszett a náciknak, az sem kérdéses. Hogy a résztvevők számára felidézte a pártkongresszus vidám, öntudatos napjait, ahogy felidéz egy élményteli nyaralást az otthoni fotóalbum, az is magától értetődik. Hogy a filmkészítők számára referenciaként szolgál ahhoz, hogy elképzeljék, milyen lehet a diktatúra propagandája, az is érthető, hiszen a filmesek nem propagandisták, fogalmuk sincs arról, miképpen lehet meggyőzni a közönséget, fogalmuk sincs, miképpen lehet eladni egy (politikai) terméket. 
Hogy ennek a filmesek, filmkritikusok között terjedő tévedésnek az lett a következménye, hogy – különböző autokraták megrendelésére – számos hasonló film készült, azon sem kell csodálkoznunk. Mint ahogyan azon sem lepődhetünk meg, hogy minden megrendelő azt hitte vagy, ha nem hitte, legalább azt hazudta, hogy népszerűsége a neki készített Riefenstahl-utánzatnak köszönhető. Az akarat diadala a pozitív üzenet sikerét ígéri, a pozitív üzenet hatóképességét hirdeti. Ami érthető módon szeretve dédelgetett gondolat a propaganda-csinálók körében, csak sajnos semmi köze a valósághoz. 
És tegyük hozzá, az elmúlt évtizedekben a közönség számára is felismerhetővé, olvashatóvá, érthetővé váltak a riefenstahli képek. Aha – mondja a néző ilyesféle enumerációkat látva – ez most a totális állam propagandája.
Megosztás