Kijött a Han Solo előzményfilm. Engem még a vasorrú bába gyermekkoráról szóló mozi is jobban érdekelne, de a dologgal mégis kezdeni kell valamit, ugyanis valami perverz okból a Starwars univerzum történéseinek ismerete elkezdett hozzátartozni az „általános műveltséghez”. Mint szegény Uhrin Benedek bácsi.

Kép forrása

A mi meséink
Tizenkét évesen, annak idején hatalmas élmény volt ez a film, de létezésének következményeit nem láthattuk előre. Én már bánom, hogy létrejött. A Starwars első megjelenő része volt ugyanis az utolsó mese. És egyben a globális kultúra (?), pontosabban a lokális kultúrák helyébe lépő globális semmi első képviselője. A kultúrák és a mesék ugyanis mind lokálisak, a mi erdeinkben és barlangjainkban a mi boszorkányaink és manóink ijesztegetnek bennünket, nem holmi koboldok tíz néppel arrébbról.
A Starwars pont attól volt jó, hogy a hatvanas-hetvenes évek technikai civilizációjától az archaikustól elszakadó embernek és gyereknek egyszerre adta meg mind a kettőt. A fehér ember univerzumában a jó és a rossz örök küzdelme egy családon belül, hiszen a mese egyik lényege is ez: a jó és a rossz egyazon tőről fakad, mindkettő mi vagyunk, a jó nehezen, de győzhet és győz is.
A rendkívül jól sikerült szereplőválogatás a mesehősök alaptípusait tökéletesen emelte be a történetbe, az öreg varázsló, a királylány, a legkisebb fiú, a hűséges robotszolgák (lélek a gépben) és Han Solo tökéletes együttest alkottak. Ez utóbbi volt az új, a huszadik századi népi hős, a sikeres túlélő, cinikus, de a valahol mélyen azért érző kebel. A főgonosz megduplázása és a főfő gonosz késleltetett felbukkanása, amely még rejtélyesebbé tette a történetet, tökéletesen adta el az első trilógiát. Ráadásul még vígjátékként is nézhető lett volna a sztori, nem is beszélve a kitalálatlanságukban zseniális romantikus szálakról. Habár, így utólag, már a Birodalom visszavágnál lehetett érezni, a készítők nincsenek pontosan tisztában azzal, mi is az elsöprő siker oka. Úgy csináltak valami nagyon szerethetőt, hogy nem értették mi lehet a mély nézői vonzalom és rajongás alapvető és összetett oka. A Jedi visszatérnél ez már nyilvánvaló volt, azok számára, akik figyeltek. A történet kilépett a fehér ember univerzumából és már akkor fajok és ideológiák háborújának történetévé változtatta a mesét.

Kép forrása

Emberek és kultúrák 
Az előzménytrilógia gyakorlatilag érdektelen, a második rész hatására hagytam fel a mozibajárással, mert nem fizetek ezreket azért, hogy órákat szenvedjek. De legalább a politikai korrektség szárbaszökkenése előtt született. 
A történet szélesebb körű piacosítása után készült folytatások és kiegészítések viszont már korunk őrületeinek kifejeződései. Persze sok ilyen globálissá tett mese van, amelyet felhasználnak a globális kultúra létrehozására, a képregényfilmek például, de a Starwars az egyik legjellegzetesebb. Minden a globális piacra készült alkotás olyan puzzle lesz végül, amelybe semmiféle helyi jellegzetesség nem fér bele, csak azok a toposzok, amelyek genetikailag rezonálnak az emberrel, kulturálisan végül nem.
Ez a folyamat visszavezet a kultúra létezése előtti korba, mert a kultúra helyihez történő adaptálódása genetikán túli jelenség. A kultúra létezésben betöltött szerepét teszi zárójelbe, mert azt hazudja, hogy hogy embernek lenni, értelmes lénynek lenni mindenütt ugyanolyan. Pedig nem. Embernek lenni mindenütt másmilyen, és ha máshová megyünk, másféle emberek is leszünk. 
A mese mindig keletkezik és él, változik. A mesét nem csinálják, a mese születik és születése után ugyanúgy rácsodálkozunk, mint egy csecsemőre. Lucas elmesélt egy mesét, amelyet akkor nagyon sokan akartak megismerni, mert akik már látták, át tudták adni az érzést a többieknek. Mert akkor az a mese igaz volt.
Mára azonban az eredeti mese sem igaz már, de az, amivé lett, a sokszínűség és elfogadás univerzalizmusa gátlástalanul használja azokat az érzelmeket, amelyeket a régi, még igazi mese felkelt. Lucasék elloptak egy mesét, tulajdonképpen A mesét, majd olyan történetet csináltak belőle, először véletlenül, majd szándékosan, amely a mesét, mint olyat, otthontalanná tette.

Kép forrása

A férfi legendája

A történet aprópénzre váltásának részeként egyes események és karakterek külön filmet kapnak. A film (mint technológia) és a mese jellegzetességei miatt azonban nem Han Solo, mint karakter, hanem a Harrison Ford által játszott alak kapott egy jellemfejlődési történetet (Nyugodtan nevessünk). Fordról lehet mondani, hogy nem nagy színész, de azt a férfi archetípust testesítette meg, amelyet éppen most akarnak „kitakarítani a diskurzusból”. Azt viszont tökéletesen. A film már csak azért is balfogás, mert az archetípusoknak nincs gyermekkora. 

Így azután az új film nem más, mint a férfinak, az entitásnak az újrapozicionálása. Kár, hogy ennek a képződménynek a személyiségéből nem következnek a későbbi Han Solo cselekedetei. Solo, illetve Ford trükkje ugyanis az, hogy olyan, mint amilyenek a férfiak szeretnének lenni, vagy amilyennek látszani akarnak. De persze valójában nem ilyenek. Viszont a nők meg pont azt szeretnék, hogy ilyenek legyenek. Ezt azért nem beszéljük meg több ezer éve, mert eddig mindig mindenkinek megfelelt ez a leosztás. Legfőképpen, mert mostanáig mindig megvolt a nem jelentéktelen esélye annak, hogy egy férfi meg is tud felelni időnként ennek a képnek. Érdemes volt kockáztatni és várni. Most van először az, hogy tényleg eltűntek az igazi férfiak és nem háborúban, hanem azért mert már ők is elhitték, hogy tényleg nem is lehetnek ilyenek. Pedig jó mese volt.

Most veszítjük el éppen a férfi és a nő közös meséjét.