A demokrácia lovagjai

MEGJELENT: 2018. április 17. | SZERZŐ: Müllner Nándor Máté

Ha Amerika Kapitány ki akar venni egy kis szabadságot, akkor megteheti. Van elég Bosszúállója a Szabad Világnak, akik eléggé kvalifikáltak, hogy a békésen kiképző táborosdit játszó tálibokra súlyos csapást mérjenek! Gondolom, valahogy így sikerült Thort (Chris Hamsworthot) kiválasztani a nemes feladatra, hogy tucatnyi önkéntest vezetve szembe szálljon ötvenezer feketeturbánossal…

Kép forrása

Csalódott vagyok
Nem fogok hazudni. Az előbb csak a keserűség beszélt belőlem. A 12 Strong című film trailerét az elmúlt hónapokban jó párszor megnéztem, és mindannyiszor egyre lelkesebb lettem. Gondoltam, ha végre Hollywood a számára oly kedves témához nyúlhat (demokrácia az iszlám ellen), akkor Amerika hőseiről egy szívhez szóló, árnyalt, de mégis izgalmas filmmel sikerül majd megemlékezni. Amelyet akár meg is lehet hinteni jó adag keleti bölcsességgel, hazaszeretettel, önfeláldozással és a megszokott klisékkel. Amelyek – kivételesen – nem lettek volna azok! Hiszen egy igaz történetet feldolgozva, mindezen erényekkel felvértezve, akár szerethető embernek is tekinthettük volna az amerikai szuperkatonákat. Olyanoknak, akiknek az indulatait meg lehet érteni, erőfeszítésüket lehet becsülni… de persze ez nem így lett.

Kép forrása

Ez az igazi hazaszeretet?
Filmünk a sokszor látott képsorokkal kezdődik. Boldog családok teli szájjal mosolyognak, katonák a mocsárban ipiapacsot játszanak, dolgozó apák éppen a forgószéküket igazítják az irodában… mindezen idillt zavarja meg a World Trade Center megsemmisülése. A snittekből megismert férfiakról kiderül, hogy azonos katonai alakulatba tartoznak és mindannyiuk álma az, hogy bosszút álljanak 9/11-ért. Az engedélyt persze megkapják erre, majd sebtében elbúcsúznak a családjuktól. És talán itt érezheti a néző először, hogy valami emberi hiányzik ebből a filmből. Ugyanis szinte semmit sem tudunk meg a hátrahagyottak érzéseiről, vagy hogy mivel is ideologizálták meg a hősök, hogy miért éppen nekik kell fél világot átutazva egy öngyilkos akcióban részt venniük. Persze ráfoghatjuk e szűkszavúságot a katonák magánéletének szentségére, de így tényleg olybá tűnik egy magamfajta laikus nézőnek, mintha a hadsereg kiválasztott volna a készletéből egy tucatnyi halálra kész pszichopatát, akik csak szabadjára akarják engedni a magukban szunnyadó vadállatot. Mindegy, hogy hol, mikor. Talán még a miért is. 

Kép forrása

Kérdés nélkül, önként
Az mindenesetre bizonyos, hogy a hadsereg éppen jó hasznát fogja venni ezeknek a katonáknak. Akik nemhogy önként jelentkeztek az általuk egyelőre nem ismert feladat elvégzésére, de még kétségbe is esnek, ha felmerül az a lehetőség, hogy nem ők mennek felszabadítani Mazar-e Sharif városát. Amelyet mellesleg tényleg félszázezer tálib véd tankokkal és egyéb huncutságokkal felszerelve. A küldetést egy Dostum generális nevezetű üzbég hadúr is támogatja, aki lovas katonáit mészárszékre küldve igyekszik majd bevenni a stratégiailag fontos várost (és azt hiszem, nem én vagyok figyelmetlen, tényleg nem tárgyalta meg a film, hogy miért is olyan nagy szám ez a hegyi település). A hősi tizenkettő küldetése az lesz, hogy felvegye a kapcsolatot Dostummal, és bebizonyítsa neki, hogy néhány célzott légicsapás a roham előtt bizony megkönnyítheti majd a támadók dolgát. 

Kép forrása

Micsoda izgalmak!
Mazar elérésére három csak hetük van, mert utána jön a tél. Legalább ennyi világos. Az oda vezető út azonban rögös, tele van vádaskodással, bizalmatlansággal és kulturális különbségekből fakadó nézeteltérésekkel. De mire a huszadik nap eljön… az amerikaiak testvérként harcolnak majd az üzbég lázadókkal, hogy elkergessék a terroristákat. Akik persze nem adják könnyen magukat. Kiabálják, hogy „Allah akbar!”, és öklüket rázzák az amerikaiak felé. Így pedig mi, nézők a játékidő kétharmadán keresztül azt figyelhetjük, hogy hogyan is kell légicsapásokat kérni az egy helyben álló ellenségre. És sajnos a koordináták váltakozása nem lesz olyan izgalmas, hogy megmentse a pirotechnikába és unalomba fojtott filmet…

Kép forrása

Bele se érdemes gondolni!
Persze, megpróbálhatjuk másképpen is szemlélni a látottakat! Merész moziélményként, ami nem az amerikaiak dicsőségét, hanem a helyiek rátermettségét és kilátástalanságát igyekszik megmutatni. Az egyetlen ember ugyanis, akinek kicsit a lelkébe is sikerül belepillantanunk a két órás vetítési idő alatt, az maga Dostum. Megtudjuk, hogy egész életében harcolt a hazájában, és hogy engesztelhetetlenül gyűlöli a tálibokat, akik meggyilkolták a családját. Igen, ő volt az, aki valamit is fejlődött az akció három hete alatt: hadúrból harcossá és igazi hazafivá vált. Aki hajlandó feláldozni magát, hogy egy másik ember learathassa a dicsőséget. Aki miközben bosszút áll szeretteirét, képes barátságot kötni egy amerikai kapitánnyal, akit a csata végén megajándékoz egy nagyon jelképes ostorral (?). 
Szép, igaz? 
Az egyetlen probléma mindezzel csupán az, hogy Dostum, aki alelnökként funkcionált Afganisztánban 2014 óta, még a film forgatása előtt kénytelen volt elhagyni az országot, amelyért ötven éven keresztül harcolt. Miért? Mert 2017 elején, az egyik politikai ellenfele megvádolta azzal, hogy egy helyi sportesemény után elraboltatta és megerőszakolta őt. 
És akkor most őszintén: Dostumot vagy a tucat sziklaarcú távgyilkológépet kellene-e piedesztálra emelnünk? 





Megosztás

Egypercesek

Fejvesztve, szó szerint

Fejvesztve, szó szerint

Kirándulás az e-sportok kíméletlen világába

Nagyszülők és unokák

Nincs idill, de van konfliktuskezelés

Luther képkockák

Rajzfilmsorozat és képregény a reformáció szellemi atyjáról

Egy örökség méltó megőrzése

Nyilvánosan is elérhető a László Gyula Digitális Archívum

Lapáton

A doppingügyek soha nem fekete-fehérek, mindig emberi drámák állnak egy-egy eset mögött

Feliratkozás a hírlevélre

Email