A nők és nők
El kell fogadnunk, hogy erre az évre, és feltehetőleg az elkövetkező néhányra is a női egyenjogúság kérdése fogja rávetni az árnyékát. Túl vagyunk rajta? Csak most kezdődik? Mindenki döntse el maga! Az azonban kétségtelen, hogy mostanában a nemet, vagyis a gendert (ha van ilyen) középpontba állító filmek lesznek azok, amik pénzt, figyelmet és díjakat fognak nyerni.
Kép forrása
Szerepcsere
Az első ilyenfajta áttörést a Wonder Woman hozta el nekünk, ahol is a legegyszerűbb módon oldották meg a női szuperhős felfuttatását. Gal Gadotra osztották az eddigi férfi szerepet: megmentette a világot, felnőtt a feladathoz, beleszeretett valakibe, és úgy mellesleg a nézők bálványa lett. Az ő filmbéli partnere, Chris Pine pedig az (eddigi) női funkciókat testesítette meg az új történetben: a Csodanőnek kellett folyton megmentenie a gyakorlatilag használhatatlan fickót, aki mindeközben morális iránytűként szolgált az emberiségtől eltávolodott hősnek. Plusz még arra is hivatott volt, hogy a nézők szimpátiáját felkeltse (mindkettejük iránt), a köztük szövődő szerelem által. A 2017-es év egyik legnagyobb dobása lett ez a film, amelyért – minden egyszerű együgyűsége ellenére – nézők milliói kezdtek el rajongani. Gadotnak és Patty Jenkins rendezőnek pedig meghozta a világhírt.
Kép forrása
Első fecskék
És miért ne lehetne megismételni a sikert? Ha erre van szüksége a népnek, akkor meg kell azt adni neki! Így lehet, hogy már a 2018-as Oscar-díj legjobb filmjének elismeréséért – többek között – egy hipszter, lázadó tinilány és egy morcos, világgal szembe menni kénytelen anya száll síkra. Jó eséllyel. A legjobb adaptált forgatókönyvek listájára pedig bekerült egy „self made” üzletasszony történetéről készült film is. A Lady Birdről kicsit megfeledkezve, a Három óriásplakát Ebbing határában-ról és az Elit játszmáról fogok szólni most egy kicsit részletesebben. Előbbiről azért, mert nagyon vártam, és végül mélységesen csalódtam benne, utóbbiról pedig, mert többet kaptam tőle, mint azt remélni mertem…
Kép forrása
Hol van a régi tűz?
Talán Martin McDonagh az egyetlen olyan író, rendező, akinek a neve egyet jelentett számomra a „kötelező megnézni a munkáját” előítélettel. A The Guard (Guardista) és az In Bruges (Erőszakik) című filmjei zseniálisra sikeredtek. Morális kérdéseket pedzegettek, miközben megnevettették a nézőt. Szabadszájú társadalomkritikát fogalmaztak meg és elgondolkoztattak. És valahányszor újra nézi őket az ember, valami újabb gyöngyszemet fedez fel bennük. Hasonló úton, a várakozásoknak megfelelően indult el a plakátos film is. Próbált nekünk továbblépésről, megbocsájtásról, jó halálról beszélni. De tette mindezt úgy, hogy túlságosan komolyan vette magát, és nem engedett mozgásteret a nézőinek: egyszer sem tudtam elmosolyodni a vetítés alatt, ráadásul végig sikerült távol tartanom magamat a karakterek problémáitól. Szánt szándékkal. Mert ki az az őrült, aki bele akarja élni magát egy olyan anya helyzetébe, akinek megerőszakolták és elégették a lányát? Hát én biztosan nem. És akkor még hozzá sem fűztem, hogy a fájdalmának engedve öngyilkosságba kergetett egy rendőrfőnököt, felgyújtott egy embert, megsértett egy törpét, majd átruccant egy másik államba igazságot osztani pletykák alapján…
Kép forrása
Na, ő a „selfmade”!
Ezzel szemben Molly Bloomról és élettörténetéről semmit sem tudtam. Nem hallottam arról, hogy hogyan omlott össze sí-karrierje, vagy hogy hogyan is épített fel dacból – mindezek után – a semmiből egy vállalkozást, amivel milliókat keresett. Már ha az illegális pókerpartyk szervezését vállalkozásnak lehet nevezni. Akárhogy is! Pénzt, hatalmat, hírnevet szerzett. Sokat. Az érte epekedő és asztala mellett megforduló játékosok között voltak színészek, sportolók és persze nagyon-nagyon gazdag emberek. Meg az orosz maffia néhány tagja. Rossz kombináció. Az Elit játszma arról szól, hogyan is lehet képes egy ambiciózus, okos, csinos nő meggazdagodni anélkül, hogy maghasonult volna. Arról, hogyan is viselkedik egy gerinces ember egy per során, amely nemhogy élete munkájának gyümölcsétől, de a szabadságától is igyekszik megfosztani őt. Arról, ki és hogyan plántálta ebbe a nőbe azt a végtelen dacot, amely győzelemre segítette egész életében.
Kép forrása
Követendő példa(k)?
Mindkét film egy-egy nő kálváriáját, harcát állítja történetének középpontjába. Az elején még reménykedtem, hogy McDonagh nem példaként fogja bemutatni főszereplője tetteit. Hogy megpróbálkozik a tőle megszokott, gúnyos igazságkereséssel. Ehelyett egy extrém művészfilmet kaptak a nézők. Amely sokkal inkább hasonlított a Cohen-fivérek egy ámokfutására, mint a régi – általam rajongott – McDonaghra. Vetítés közben csak arra tudtam gondolni, hogy már megint egy kritikusoknak készült filmet hájpolnak, egy egykori merész rendező munkáját, amely egy aktuális kampányt meglovagolva fog díjat nyerni. Érdemtelenül. Ezzel szemben az Elitjátszma magával ragadott. Elfelejtkeztem arról, hogy habár már 2014-ben megírta Bloom a történetét, ennek ellenére csak most, évekkel később kapott filmszerződést. Mégis belefeledkeztem a látottakba. Elgondolkoztam rajtuk. A könnyed szórakozás volt az, ami megfogott és egy kicsit változtatni tudott a világnézetemen!
Ez most rólam, vagy a „legjobb filmek” kategóriájáról mond el nagyon rossz dolgokat?
Kép forrása
Szerepcsere
Az első ilyenfajta áttörést a Wonder Woman hozta el nekünk, ahol is a legegyszerűbb módon oldották meg a női szuperhős felfuttatását. Gal Gadotra osztották az eddigi férfi szerepet: megmentette a világot, felnőtt a feladathoz, beleszeretett valakibe, és úgy mellesleg a nézők bálványa lett. Az ő filmbéli partnere, Chris Pine pedig az (eddigi) női funkciókat testesítette meg az új történetben: a Csodanőnek kellett folyton megmentenie a gyakorlatilag használhatatlan fickót, aki mindeközben morális iránytűként szolgált az emberiségtől eltávolodott hősnek. Plusz még arra is hivatott volt, hogy a nézők szimpátiáját felkeltse (mindkettejük iránt), a köztük szövődő szerelem által. A 2017-es év egyik legnagyobb dobása lett ez a film, amelyért – minden egyszerű együgyűsége ellenére – nézők milliói kezdtek el rajongani. Gadotnak és Patty Jenkins rendezőnek pedig meghozta a világhírt.
Kép forrása
Első fecskék
És miért ne lehetne megismételni a sikert? Ha erre van szüksége a népnek, akkor meg kell azt adni neki! Így lehet, hogy már a 2018-as Oscar-díj legjobb filmjének elismeréséért – többek között – egy hipszter, lázadó tinilány és egy morcos, világgal szembe menni kénytelen anya száll síkra. Jó eséllyel. A legjobb adaptált forgatókönyvek listájára pedig bekerült egy „self made” üzletasszony történetéről készült film is. A Lady Birdről kicsit megfeledkezve, a Három óriásplakát Ebbing határában-ról és az Elit játszmáról fogok szólni most egy kicsit részletesebben. Előbbiről azért, mert nagyon vártam, és végül mélységesen csalódtam benne, utóbbiról pedig, mert többet kaptam tőle, mint azt remélni mertem…
Kép forrása
Hol van a régi tűz?
Talán Martin McDonagh az egyetlen olyan író, rendező, akinek a neve egyet jelentett számomra a „kötelező megnézni a munkáját” előítélettel. A The Guard (Guardista) és az In Bruges (Erőszakik) című filmjei zseniálisra sikeredtek. Morális kérdéseket pedzegettek, miközben megnevettették a nézőt. Szabadszájú társadalomkritikát fogalmaztak meg és elgondolkoztattak. És valahányszor újra nézi őket az ember, valami újabb gyöngyszemet fedez fel bennük. Hasonló úton, a várakozásoknak megfelelően indult el a plakátos film is. Próbált nekünk továbblépésről, megbocsájtásról, jó halálról beszélni. De tette mindezt úgy, hogy túlságosan komolyan vette magát, és nem engedett mozgásteret a nézőinek: egyszer sem tudtam elmosolyodni a vetítés alatt, ráadásul végig sikerült távol tartanom magamat a karakterek problémáitól. Szánt szándékkal. Mert ki az az őrült, aki bele akarja élni magát egy olyan anya helyzetébe, akinek megerőszakolták és elégették a lányát? Hát én biztosan nem. És akkor még hozzá sem fűztem, hogy a fájdalmának engedve öngyilkosságba kergetett egy rendőrfőnököt, felgyújtott egy embert, megsértett egy törpét, majd átruccant egy másik államba igazságot osztani pletykák alapján…
Kép forrása
Na, ő a „selfmade”!
Ezzel szemben Molly Bloomról és élettörténetéről semmit sem tudtam. Nem hallottam arról, hogy hogyan omlott össze sí-karrierje, vagy hogy hogyan is épített fel dacból – mindezek után – a semmiből egy vállalkozást, amivel milliókat keresett. Már ha az illegális pókerpartyk szervezését vállalkozásnak lehet nevezni. Akárhogy is! Pénzt, hatalmat, hírnevet szerzett. Sokat. Az érte epekedő és asztala mellett megforduló játékosok között voltak színészek, sportolók és persze nagyon-nagyon gazdag emberek. Meg az orosz maffia néhány tagja. Rossz kombináció. Az Elit játszma arról szól, hogyan is lehet képes egy ambiciózus, okos, csinos nő meggazdagodni anélkül, hogy maghasonult volna. Arról, hogyan is viselkedik egy gerinces ember egy per során, amely nemhogy élete munkájának gyümölcsétől, de a szabadságától is igyekszik megfosztani őt. Arról, ki és hogyan plántálta ebbe a nőbe azt a végtelen dacot, amely győzelemre segítette egész életében.
Kép forrása
Követendő példa(k)?
Mindkét film egy-egy nő kálváriáját, harcát állítja történetének középpontjába. Az elején még reménykedtem, hogy McDonagh nem példaként fogja bemutatni főszereplője tetteit. Hogy megpróbálkozik a tőle megszokott, gúnyos igazságkereséssel. Ehelyett egy extrém művészfilmet kaptak a nézők. Amely sokkal inkább hasonlított a Cohen-fivérek egy ámokfutására, mint a régi – általam rajongott – McDonaghra. Vetítés közben csak arra tudtam gondolni, hogy már megint egy kritikusoknak készült filmet hájpolnak, egy egykori merész rendező munkáját, amely egy aktuális kampányt meglovagolva fog díjat nyerni. Érdemtelenül. Ezzel szemben az Elitjátszma magával ragadott. Elfelejtkeztem arról, hogy habár már 2014-ben megírta Bloom a történetét, ennek ellenére csak most, évekkel később kapott filmszerződést. Mégis belefeledkeztem a látottakba. Elgondolkoztam rajtuk. A könnyed szórakozás volt az, ami megfogott és egy kicsit változtatni tudott a világnézetemen!
Ez most rólam, vagy a „legjobb filmek” kategóriájáról mond el nagyon rossz dolgokat?
Egypercesek
Magyarország fotóalbuma
A Magyarország 365 fotópályázat képeiből készült könyvet mutattak be Budapesten
Nem átok a Kárpátok
Egy tükör, melybe nem biztos, hogy akarunk, de érdemes belenézni
Kösd össze a várost a saját történeteddel!
Hetedik alkalommal újra itt a városi elbeszélés-pályázata, az Álljon meg egy novellára!