Ruandai (rém?)álom

MEGJELENT: 2017. november 9. | SZERZŐ: Müllner Nándor Máté

Amikor az a mondat üti meg az ember fülét arabul, hogy és „Ruandában micsoda lehetőségek vannak most! Ők aztán tényleg a fejlődés útjára léptek!”, akkor kénytelen elgondolkodni: ennyi minden történt volna 1994 népirtása óta? Avagy – hogy pontosabban fogalmazzak – 2008 óta, amikor is a Hotel Ruanda című film felkeltette a nyugati széplelkek „érdeklődését” az ország iránt?

Kép forrása


Kontár kishatalom
Közép-Afrika. Értéktelen földdarab. Se gyémánt, se olaj, de még csak egy rendes kikötője sincs. Nem csoda, hogy senki sem vetett szemet erre a területre a nagy kolonizációs időszakban. Szóval, a nagyhatalmak csontként a Belgáknak vetették – hadd próbálják ki ők is a nyugati világ új hobbiját! Akiknek aztán lelkesedésükben sikerült látványosabb károkat okozni, mint az országokat és népeket kedvtelésből szétszakító franciáknak és briteknek! Sikerült pokollá változtatni a földi paradicsomot, Ruandát, mégpedig a nagy testvérektől eltanult „oszd meg és uralkodj” módszer segítségével. De vajon mit csinál az élelmes európai, ha sem vallási, sem etnikai ellentétet nem sikerül találni? Kreatívan, valami mondva csinált dolog alapján felosztja a kormányozni kívánt föld lakosságát. Így hát a belgák a magasabb, világosabb bőrű (tutsi) lakosokra bízták befolyási övezetük kormányzást, akik – mint minden ember – a következményekbe bele sem gondolva, lelkesen ragadták magukhoz a hatalmat.

Kép forrása

Egész jól indult
A belgák kivonulása után aztán az uralkodó kisebbség háttérbe szorult: a sötétebb bőrű, lapos orrú hutuk vették át az ország irányítását. Ami aztán – meglepő módon – egészen jól is sült el. Legalábbis afrikai léptékkel. A katonai puccsal hatalomra kerülő tábornoknak nem sikerült „megválasztatnia magát” örökös elnöknek, és még a lázadó tutsi erőkkel is tárgyalni kezdett az UN nyomására négy év tessék-lássék polgárháborúskodás után. 1994-ben pedig már tényleg úgy tűnt, hogy sikerül az országot végleg egyenesbe rántani: Tanzániában aláírásra került a két fél között a békeszerződés, ami megalapozhatta volna az ország szebb jövőjét. Ám közvetlenül ezután a hazatérő elnök gépe lezuhant, a puskaporos hordó pedig felrobbant. Kezdetét véve a modern időszámítás egyik legbrutálisabb népirtása. Ami – akármennyire is hihetetlenül hangzik – megalapozta ennek a kicsiny országnak a jövőjét. 

Kép forrása


Egy hotel-menedzser mindennapjai

Filmünk a békésnek tűnő ’94-es év nyarán kezdődik. Amikor is egy négycsillagos belga hotel hutu menedzsere (Paul Rusesabagina – Don Cheadle) Schindleréhez hasonló helyzetbe kerül. Az elmúlt néhány évben a megfelelő emberekkel rázott kezet, tudat alatt készülve arra, amiről reménykedett, hogy nem fog bekövetkezni. De amikor kitört a vérengzés, akkor nem volt rest cselekedni! Vagyonát nem féltve vásárolt meg kivégzésre váró embereket a vérengző milicistáktól. Elszállásolta őket a hotelben, amely – a belga befolyásnak köszönhetően – valódi menedékké vált, nemcsak a tutsiknak, de azon hutuknak is, akik fel merték emelni a szavukat a vérengzés ellen. Amikor pedig bizonyossá vált, hogy az UN nem avatkozik bele a mészárlásba, a hutu tábornokokhoz fűződő jó viszonyát (és rengeteg ajándék whisky-t és aranytárgyat) használt fel arra, hogy védelmet vegyen a hotelben tartózkodók számára. De vajon meddig tart ki a szerencséje a mi fekete Schindlerünknek?

Kép forrása


Hős vagy áruló?

Sokkoló volt a film. És nem feltétlenül a borzalmak miatt, amik megelevenedtek a szemünk láttára. Sokkal inkább a kellemetlen, morális kérdések miatt, amiket felvet a két órás játékidő alatt. Talán az egyik legfontosabb: Rusesabagina célja egy idő után az lett, hogy egyre több embert mentsen meg a haláltól. Egyértelműen példát mutatva a nézőknek emberségből és bátorságból. Viszont néhány jelenet erejéig az is egyértelművé válik: pont ezzel az önzetlenséggel sodorta veszélybe a családját. Jó embernek tekinthetjük-e azt az embert, aki bűntudatból sutba vágja a családja iránti kötelességét? Avagy pont emiatt tekinthetjük igazi követendő példának őt? És ha ezen dilemmát sikerül is kitörölnünk a fejünkből egy laza „majd helyesen cselekszek, ha ilyen népirtós szituba kerülök” félmondattal, nehogy azt higgyük, hogy túl vagyunk a nehezén! A film lezárásában megtudhatjuk, hogy 2002-ben az UN bíróság elé állította és elítélte a hutu hadsereg vezetőjét, Bizimungu tábornokot. Miért? Mert nem tett semmit a hutu milícia „túlkapásának” megakadályozása érdekében. De vajon hol voltak az UN katonái, amikor a milicisták machetével mészárolták a gyereket? Miért adtak el fegyvereket a „forradalom” kezdete után is a franciák a hutuknak? Millió ember haláláról szóló híreket hallva vállat rándítani vajon mennyivel felelősségteljesebb? 

Kép forrása

Nemzetté válik

Miután háborgó lelkemet sikerült megnyugtatni a szokásos, „csak nem várhatják el tőlem, hogy fegyvert ragadva a fél világon átutazzak hippi módon az igazságtalanság ellen harcolni” másfél mondattal, a szudáni ismerőseimet kicsit faggatva próbáltam valami újat megtudni az ország utóbbi húsz évéről. A tutsi lázadók választásokat tartottak győzelmük után, és újjá építették az országot. Barátaim szemszögéből az volt a legfontosabb: az elnök már húsz éve hatalmon van. Az informatikába és az oktatásba fektette a belgák és franciák bűntudat-pénzét. És ma már sikerült odáig jutnia az országnak, hogy „drónokkal juttatják el a szükséges gyógyszereket a hegyi falvakba!” – közlik velem ragyogó mosollyal (mert szerintük egy ország igazi gazdagságát a felesleges jóléti intézkedések mutatják meg igazán). Én azonban másra helyezném a hangsúlyt: a tutsik, amint hatalomra kerültek, bedaráltattak minden régi személyes iratot és újakat biztosítottak a lakosoknak, amelybe már csak annyit tüntettek fel, hogy „ruandai állampolgár”. Manapság már a legnagyobb sértésnek számít megkérdezni, hogy ki hutu vagy tutsi. Én ebben látom az igazi fejlődést. A ruandaiak talán még nem felejtették el ezeket a cimkéket, de annyi bizonyos, a piciny ország Afrika szívében rálépett a nemzetté válás útjára!



Megosztás

Egypercesek

Női próza Marosvásárhelyen

Női próza Marosvásárhelyen

Több mint száz programmal várja az érdeklődőket a 23. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár

A Pápai Magyar Intézet históriája

A magyar papok számára ma is Róma jelenti a kaput a nemzetközi kultúra és tudomány elsajátításához

Ötvenes vagy? Tombolj!

Költői és zseniálisan tragikomikus módon ábrázolja a demográfiai kalamajkát

A női pop-rock a top-on

Az olvasmányos kiadvány kultúrtörténeti munka és kézikönyv egyben

Keringés idő- és érzelmi síkok labirintusában

Szerelem, érzékiség, tradíció, szokásjog, halál és túlélés

Feliratkozás a hírlevélre

Email