Mese a vakondról, aki tudni akarta, hogy ki csinált a fejére

„Hát ez iszonyú undorító! Ezerhatszázötven forintért mesekönyv a kakilásról? Kenjék a hajukra, de most komolyan! …” – gondoltam, mikor megláttam a boltban a Mese a vakondról, aki tudni akarta, hogy ki csinált a fejére című könyvet, majd azzal a lendülettel suhantam is tova ízlésemnek megfelelő meséket keresgélni. Hosszas nézelődés után ki is választottam két viktoriánus szépelgést.

Suttyomban elolvastam

Már épp távozni készültem, mikor az utolsó utáni pillanatban visszafordultam, és gyorsan (mondhatni suttyomban) elolvastam a mesét a vakondról, mert mégis csak kíváncsi voltam rá, hogy ki csinált a fejére. Be kell vallanom, hogy hiába próbáltam megvetéssel olvasni a történetet, akarva-akaratlanul elmosolyodtam. Persze azért elsőre nem találtam szuper viccesnek ezt a könyvecskét, de mégis volt annyira abszurd és érdekes, hogy végül magammal hozzam.
Aztán otthon jobban utánajártam a dolgoknak, és kiderült, hogy egy valódi klasszikussal állunk szemben: a könyv Werner Holzwarth és Wolf Erlbruch szerzőpáros műve, 1989-ben adták ki először Németországban, azóta pedig harminc nyelvre fordították le, és a több mint hárommillió példányt adtak el belőle szerte a világon.
„Így már oké.”- gondoltam, és onnantól kezdve mertem viccesnek találni a Mese a vakondról, aki tudni akarta, hogy ki csinált a fejére című mesét.

Ki volt a tettes?
A történet nem túl bonyolult: egy nap a vakond kidugja fejét a föld alól, és valaki (véletlenül) nyomban a fejére kakil. A vakond ezen annyira felháborodik (jogosan, ezen én is kiakadnék), hogy felkerekedik, hogy kiderítse ki volt a tettes. Útközben számos állattal találkozik, és valamennyit alaptalanul meggyanúsítja. A történet vége természetesen happy end: fény derül az igazi tettesre, így a vakond elégtételt vehet, majd hazatér.
A szöveg is egyszerű és frappáns, minden oldalon egy (maximum két) mondat van, tehát ez egy igazi instant mese (Úgy hét-nyolc percet vesz igénybe elejétől a végéig felolvasni a gyereknek). A rajzok is jópofák és humorosak, és nem csupán illusztrációk, hanem a mese szerves részei.

Két Andersen között
A felnőttek előszeretettel illetik személyiség rombolás vádjával ezt a mesét, pedig véleményem szerint egy Benny Hill-féle banánon elcsúszás a televízióból sokkal ártalmasabb a gyerekek mentális és érzelmi fejlődése szempontjából, mint a Vakond, akinek a fejére csináltak.
Erre a mesére egyébként hatványozottan igaz, hogy a téma az utcán hever: lépten-nyomon találkozunk vele, kikerüljük, belelépünk, visszatartjuk. Szóval felesleges is a kakilást démonizálni, főleg az ovisok szintjén.
Persze ezzel nem azt szeretném sulykolni, hogy a könyvecske hiánypótló alkotás, vagy, hogy az anyagcseréről mesekönyvek formájában kéne párbeszédet folytatni, hanem azt, hogy ez a mese vicces, és a gyerekek igenis nevetnek rajta. Szóval szerintem két Andersenes szívszorítás közé simán beleférhet egy Mese a vakondról, aki tudni akarta, hogy ki csinált a fejére.
(Pagony kiadó, 2013)